Uklajevo

 

A mély szakadékban fekvõ Uklajevo faluról a környékbeliek emlékezete annyit õrzött, hogy ott "a kántor a temetésen felfalta a kaviárt". Csakugyan így történt, meséli Csehov: "Kosztyukov gyáros halotti torán... az öreg kántor meglátta a harapnivalóval dúsan megrakott asztalon a nagy szemű halikrát és mohón nekiesett; lökdösték, cibálták a kabátja ujját, de õ szinte eszméletét vesztette gyönyörűségében: nem látott, nem hallott, csak zabált. Megette az egész kaviárt, pedig az üvegben legalább négy font volt. Azóta hosszú idõ telt el, a kántor rég meghalt, de az esetre még mindig emlékeztek a faluban".

 

Azóta is hosszú idõ eltelt - száz esztendõnél is több -, hogy Csehov megírta a szakadékban fekvõ falu, és benne Cibukinék történetét, s nekem úgy tűnik, Uklajevo azóta világnaggyá nõtt. Ahová nézünk - nem csak keleten, és nem csak délen! -, mindenütt láthatunk valami uklajevósat. Abban a cári Oroszország-beli faluban "sohasem szűnt a láz, és örökké ragacsos sár volt", "gyári hulladék meg ecetsav szaga terjengett", ugyanis három kartonnyomó meg egy bõrgyár működött a helység szélén. "Kis üzem volt mind a négy, összesen talán négyszáz munkás dolgozott bennük" - könnyű elképzelni, szinte hallani a tulajdonos-működtetõ érvelését, a lelkiismeret-kábító szavakat: õ legalább munkaalkalmat kínál a környékbelieknek. Mert amúgy "a bõrgyártól a patak vize gyakran megbüdösödött, hulladéka megfertõzte a legelõket, a parasztok állatait lépfene tizedelte, s elrendelték, hogy a gyárat be kell zárni. Azóta úgy tartották nyilván, mintha bezárt volna, de titokban működött, a rendõrkapitány meg a járási orvos tudtával, akiknek a tulajdonos havi tíz rubelt fizetett fejenként".

 

Uklajevóban a községházán kívül csak a fűszerkereskedõ Cibukinnak volt bádogtetejű kõháza. Az öreg "a látszat kedvéért" tartotta fenn az alig jövedelmezõ fűszerüzletet, pontosabban: jövedelmét sokkal inkább vodka- és külföldi dísztárgy-kereskedéssel meg uzsorakölcsönnel szerezte. Két fia közül az idõsebbik nyomozóként a rendõrségnél szolgált, a fiatalabb, a süket és beteges Sztyepán otthon maradt apja mellett, és bár nem mutatott nagy érdeklõdést a nõk iránt, feleségül vette és házukba költöztette a szép, dolgos és kiváló üzleti érzékkel áldott Akszinyát. A lakodalom után hamarosan az özvegy öregember is megnõsült, és felesége mintha mindent felragyogtatott volna a faluban. "Kigyúltak a mécsesek, az asztalokra hófehér terítõk kerültek, az ablakban, a kiskertben piros szemű virágok díszelegtek, ebédnél már nem közös tálból ettek", s mert Varvara jólelkű teremtés volt, a Cibukin-ház udvarában folyton-folyvást nyüzsögtek a koldusok, a zarándokok, az éneklõ szegényasszonyok és a köhécselõ parasztok. "Amikor húshagyó kedden, meg a három napig tartó oltári ünnepen olyan avas, büdös, sózott húst adtak el a parasztoknak, hogy még megállni is alig lehetett a hordó mellett, amikor a részegektõl elvették zálogba a kaszájukat, sapkájukat, feleségük kendõjét; amikor a rossz vodkától elkábult gyári munkások ott fetrengtek a sárban, és a bűn szinte látható ködfelhõvé sűrűsödve állt a levegõben, akkor jólesett tudni, hogy van odabenn a házban egy csendes, takaros asszony, akinek semmi köze sem az avas húshoz, sem a vodkához; alamizsnája azokban a ködös, nyomasztó napokban úgy hatott, mint a biztosítószelep a gõzgépen".

 

Ám a kedves, mindig békéltetõ Varvara motyogása - a Szõllõsy Klára remeklésében magyarul "ó-tye-tye"-nek tolmácsolt, részvétre, csöndesítésre, hitetlenkedésre, biztatásra is alkalmas nyelvi képzõdmény -, önzetlensége és emberséges tanácsai csöppet sem gátolják az ostoba gonoszság hömpölygését; nem, nincs Uklajevóban teremtett lélek, aki fékezné a mocsok-áradatot; senki, aki bárhogy, bármivel megpróbálná oszlatni a ködfelhõvé sűrűsödött bűnt. S mert a kapzsiság és a nyomor, a közönségesség és alamusziság minden akadály, a legcsekélyebb ellenállás nélkül uralkodik Uklajevóban, az elbeszélés szereplõi végül egytõl egyig személyiségük, adottságaik legrosszabb lehetõségeibe sodródnak. A városba jutó, nyomozó Anyiszim pénzhamisító és börtöntöltelék lesz, a csinos, dolgos Akszinyát elvakítja-torzítja a haszonlesés, vad indulattal megöli csecsemõ unokaöccsét. A félelem és butaság mindenkit megnyomorít. Az állati létbõl alig kiemelkedõ Lipa visszaűzhetõ napszámos anyjához, és Varvara is megadóan tudomásul veszi, hogy férje, az öreg Cibukin, aki névleg még a ház ura, vacsora nélkül feküdjék le. A világi törvények kijátszhatók, a vallás csak a riadtságot növeli, nincs családi összetartás, nincs szerelem, barátság, nincs semmi más, csak mohó megkapaszkodási ösztön. Irgalmatlan és kilátástalan az élet Uklajevóban, és Csehov, bár sehol sem horrorizálja tovább a történéseket, nem kecsegtet-kábít érzelmességgel. A szakadékban fekvõ falu lakói megfosztottak a katarzistól.

 

A Szakadékban elbeszélés olvasója - a 21. század elején - azonban nem csak esztétikai gyönyörűséggel és elemi együttérzéssel tapadhat a műhöz; én például úgy olvasom újra meg újra (s ha már kezemben a kötet, legalább fél tucat Csehov-novellát mellette), ahogy kisgyerekek biztonságosnak érzett zugba bújnak, felhúzott lábbal, összegömbölyödve, vagy ahogy fogócska közben a falhoz futnak, "stipistop" - mert a tárgyilagosan és nagyon is testesen-érzékletesen megjelenített Uklajevóban elviselhetetlen ugyan az élet, reménytelen itt az emberi létezés, minderre azonban Csehov tekintetének irányát követve nézek, s mióta már, hogy ebben a figyelmes és gyötrõdõ tekintetben fedezem fel az irodalom legfõbb erejét. Ez a tekintet - de hiszen, mondom: nem szépít meg semmit és nem csábít kitérni, nincsen benne semmi nagyúri, semmi pantokrátori vagy tulajdonosi gõg; csak szenvedés van benne, szégyen is, hogy ilyen élesen kell látni, és szörnyű tehetetlenség, mert hát mire jó ez a vigasztalan látás? - mégis ebben a tekintetben találok védelemre, s még mindig úgy hiszem, ebben a rálátásban (írói magatartásban?) rejlik az elbeszélõ művészet hitelessége. Megcsontosodottan, néha meg hisztérikusan bizonyára azért ragaszkodom kamaszkori irodalom-eszményemhez, mert hosszú évek óta, az új-kapitalizálódás vad rohama közben egyre becsapottabb vagyok, mert a kortárs irodalomból éppen a Csehov-féle tekintet hiányzik.

 

Uklajevóra - még ha olyan közeli is a romlott hús, hogy megmozdul az ember gyomra, s jól látni a nyűtt cipõt, a téglaportól maszatos arcokat meg ahogy a lemenõ nap megvilágítja a fatörzseket, és ahogy Anyiszim az esküvõjén nyakkendõ helyett piros zsinórt tesz az ingére, még ha érezni is a fülledt és homályos konyhában a mosóvíz gõzölgését -, az egyszerre konkrét és metaforikus szakadékba szorult falura felülrõl, vagy mindvégig felülrõl is néz Csehov, méghozzá nem a mindentudó és igazságosztó fensõbbségével, hanem az író felelõsségével. De többszörösen nehéz meghatározni, mi ez a "felelõsség"; elõször is túl sokat kell tagadni, rossz sztereotípiákat oszlatni, meg aztán Csehov - a "nagy" íróktól, még a klasszikusoktól is eltérõen - nem segít jól idézhetõ, aforisztikus szövegekkel. Nem adott nyilatkozatokat a saját szerepérõl-fontosságáról, nem írt sem napló-, sem memoár-formában megszívlelendõ tapasztalatairól, a műveken kívül nem hagyott örökül semmit az írói mesterségrõl - itt-ott utal a szorongásaira; abban az esztendõben például, amikor Puskin-díjat kap, egy költõnek szóló levélbe szövi: "már régen írok, közöltem vagy öt pudnyi elbeszélést, és mind a mai napig nem tudom, hogy miben rejlik az erõm és miben a gyengeségem". Attól is fél, hogy õ maga nem egyszerűen élesen látó, nem is szigorú, hanem - hisz hogyan lehetne másképp? van-e másféle "szigorúság"? eredhet-e máshonnan az éleslátás? - szóval attól tart, hogy inkább "hideg" (igen, hideg, nyilván ezért látja és láttatja embertársait ilyen kíméletlen megvilágításban). Nehezíti aztán a próbálkozást, hogy Csehov "írói felelõsségérzetét" kutassuk, mert minden efféle fontoskodást - gyöngéden vagy gyilkos iróniával - pompásan megmutatott. És nemcsak a komolykodó sürgölõdéstõl-okoskodástól idegenkedett - még a felesleges, tehát nevetséges mozdulatoktól is félt ("megszokott félelem, hogy feleslegeset írok, és végletekbe esem"). S még ezek a szövegöszszefüggésbõl kiemelt (így eleve kétes hitelű) megjegyzések is ritkán lelhetõk fel. Hiába: ha az ember elszántan, valamit bizonyítandó, mégiscsak keresgél, magán érezheti Csehov elnézõ, elfojtott mosolyát. Ki szereti, ki keresi az ilyesmit?!

 

Pedig - fontoskodás ide vagy oda - ez az egyszerre fentrõl és bentrõl látás, például ahogy a csalásokat és önbecsapásokat kendõzetlenül ábrázolja és közben együtt szenved a becsapottakkal meg a csalókkal is (hisz látható: többé-kevésbé mindenki becsapott és csaló is, noha mérhetetlenül aljas összekeverni, elmosni a különbségeket), nos, a butító-zsongító "egyszerűsítés" elkerülése az erkölcsébõl következik. És nem holmi érdekes szakmai fogás. Amikor (többször) amellett érvel, hogy az írónak nem szükséges "megoldani" a kérdéseket, de kötelezõ helyesen kérdezni (igencsak hasonló ehhez Heinrich Böll művészet-definíciója, miszerint a művészet, túl azon, hogy szabad és megformált, még "vigasztalhatatlan" is), éppen elég kínt húz magára, és egyértelművé teszi, hogy valahogyan ránézni az uklajevós világra: ez a helyesen feltett kérdés formája.