Fordított labirintus

Mindenekelõtt szeretném megnyugtatni Gyõrffy Iván elõzõ, Végjáték című kötetének olvasóit: a bajor fenyõegér él. Már csak ezért a jó hírért is érdemes kézbe venni a szerzõ legújabb könyvét, ahol is az Utójáték Tirolban című ökológiai esszé számol be a kihaltnak hitt rágcsáló meglepõ come backjérõl. Mint látható, nemcsak a bajor fenyõegér tért vissza az új könyvben, hanem egy esszéírói szemlélet- és beszédmód is. Gyõrffy ott folytatja, ahol abbahagyta - de nem ugyanúgy.

    A bajor fenyõegér visszatért a létezés labirintusába, ahova tehát bejutni jóval nehezebb, mint kikerülni onnan, hasonlóan ahhoz, ahogy a szerzõ látja saját helyzetét a kötetet nyitó, rendkívül személyes hangú írásában. Bejutni a labirintusba, visszatérni az életbe a végjáték után - és itt a végjáték szó egyszerre utal az elõzõ kötet címére és e címben megfogalmazott apokaliptikus létállapotra -: ez az új könyv célja és tétje. Az utat az Apaföldet záró, nehezen meghatározható műfajú, tördelésében és gondolatritmusában szabad versre emlékeztetõ Édenem - Végjáték-intarzia című szöveg a szavakból kibomló, ám szavakon túli megnyílásban jelöli ki. A kötet epilógusa akár prológus is lehetne, annyira pontosan zárja le a Végjáték elveszett édenben játszódó esszéit, illetve nyitja meg az Apaföld szövegvilágát. Az elveszett éden kultúrtörténeti leírása után a megtalált (apa)föld esztétikai elemzésére vállalkozik a szerzõ; a kultúrtörténeti események összefüggéseinek feltárását az édenkert szellemi-művészi lenyomatainak vizsgálata követi. A keretet mindehhez azonban továbbra is - a kötet szerkezetét és a műelemzések szempontrendszerét tekintve is - a kultúrtörténet és az ökológia képezi.

    A három fejezet tematikusan csoportosítja az írásokat (Kultúrtörténeti esszék, Film-esszék, Ökológiai esszék), számomra a könyv olvasása során a legnagyobb élményt mégis a különbözõ témák mögül felsejlõ szemléletbeli közösség jelentette, amely jóval túlmutat az esszé műfaji azonosságán. A középpontba állított és a könyv felét kitevõ filmelemzések a kultúrtörténet és az ökológia szempontjait érvényesítik, míg a kultúrtörténeti és ökológiai írások egy része jól láthatóan a szakszövegeken túllépõ esztétikai-szépírói megformálás igényével készült. Különösen jól példázza mindezt az Anyaföldrész - apaföld című, a kulturális gyökerek ágbogát a szerzõ személyes sorsából kibontó-példázó vallomás, vagy az Utójáték élet és halál között című írás, amelyben tipográfiailag is elkülönülnek a tasmán farkas felbukkanásáról szóló elbeszélés-töredékek és a klónozás jelenségét taglaló gondolatmenetek.

A tényszerűség és a fikció keverése mögött elsõ ránézésre talán a szerzõ szépírói ambícióját gyaníthatjuk, holott szerintem másról van szó. A szövegek "fikcionalizása" - és ahogy majd látni fogjuk, a fiktív művekrõl szóló elemzésekben a valóságreferencia hangsúlyozása - jóval inkább egy igen tudatosan és következetesen képviselt szellemi alapállás formai következménye, amelynek lényege éppen a kettõsségben rejlik. Annak elfogadásában, hogy sohasem lehetünk csak itt vagy ott, a szellemi vagy az anyagi, a lelki vagy a testi, az esztétikai vagy az etikai oldalon, hanem mindig a kettõ között, a mezsgyén, ahonnan - jó esetben - mindkét térfélre rálátunk. "Úgy érzem - írja a szerzõ az Anyaföldrész - apaföldben -, egyszerre lenne szükségem a fiú és az apa szemszögére. Pedig végérvényesen kettéhasadtam." S ugyanerre utal az újra és újra, különbözõ helyeken és idõpontokban felbukkanó tasmán farkas szokásainak leírása: valamennyi felsorolt tulajdonságának az ellenkezõje is igaz lehet. "Magába zárta titkát - talán mindörökre" - ezzel a mondattal zárul az Utójáték élet és halál között.

    Mintegy inverzét nyújtják ennek az alapállásnak a filmelemzések. Akárcsak az elõzõ blokkban, itt is olvashatunk a kultúrtörténeti vagy az ökológiai nézõponthoz közvetlenül kapcsolódó esszéket, így az állatáldozat motívumát áttekintõ, az ismeretterjesztõ televíziós csatornákat vizsgáló, vagy ugyanezen tematikus adók katasztrófa-dramaturgiáját leleplezõ írást (utóbbiban egy különösen szellemes műfaji kategóriával: "ismeretterjesztõ fantasy"), s természetesen a Godfrey Reggio művészetét bemutató rövid portré is ebbe a körbe tartozik. Ezekben az esetekben tehát a témából következik az ökológiai szempontrendszer. A filmelemzések másik csoportjában viszont olyan esszékkel találkozunk, ahol nem feltétlen szükségszerű, ám az írások tanúsága szerint rendkívül termékeny a Gyõrffy által művelt öko-kultúrtörténeti nézõpont. Emir Kusturica zakatoló karneváli képei vagy Abbas Kiarostami hosszan kitartott csendjei így nem csupán egy költõi stílussal, hanem a stílus mögött munkálkodó földrajzi, társadalmi, politikai, testi és lelki, sõt akár éghajlati körülményekkel is összefüggésbe hozhatók; mindazzal az életanyaggal, apa- és anyafölddel, amellyel, illetve amelyben a művész dolgozik. Igen termékeny, rejtett kapcsolatokat feltáró támpontot ad a kortárs magyar film egyik különös irányzatának leírásához a misztikus látásmód nyomon követése: a romantikus tradíció feltárásától az elvágyódás és a bizonytalanság életérzésének megfogalmazásáig ívelõ gondolatmenet ismét korrajz és stílus együttállását bizonyítja. A filmesszék közül fikció és valóság drámai találkozását a Pier Paolo Pasolini haláláról szóló írás fogalmazza meg a legélesebben. Miközben józan belátásunk berzenkedik a rendezõ tragikus halálának ilyesfajta "misztikus" értelmezése ellen, a Gyõrffy által bõségesen idézett messianisztikus önpróféciák megvalósulása legalábbis elgondolkodásra késztetnek a fikció természetérõl, megfigyelõ állásunkat pontosan azon a bizonyos "határon" jelölve ki.

    Mind ez ideig Gyõrffy Iván Apaföld című könyvének szelleméhez méltó formában igyekeztem beszélni a szerzõ munkásságának számomra legfontosabb vonásáról. Engedjék meg, hogy befejezésül jóval egyszerűbb szavakkal, személyesebben is megfogalmazzam ugyanezt. A kötetben szereplõ néhány írás megszületésében szerkesztõként nekem is volt valamennyi részem. Mi szokott állni egy-egy felkérés mögött? Vagy a téma jelöli ki a szerzõt, vagy a szerzõ szállítja a témát, azaz vagy a feladathoz keressük a megfelelõ személyt, vagy megfelelõ személyt keresünk, aki jól megoldja az önmaga elé állított feladatot. Az elõbbi esetben egy bizonyos tárgyhoz választunk látásmódot, az utóbbiban inkább a látásmódra vagyunk kíváncsiak, amely majd bizonyára megtalálja a gondolatok formába öntéséhez legmegfelelõbb közeget. Nos, Gyõrffy Iván esetében ez a kétirányú megközelítési mód kivételes egységet mutat: nála pontosan tudja az ember, hogy mit és miért érdemes Tõle kérni. Széleskörű kultúrtörténeti tájékozottsága és megalapozott ökológiai szemléletmódja szinte vonzza azokat a jelenségeket és műveket, amelyekrõl mondanivalója van, illetve lehet. Az egyik kijelöli a másikat, és fordítva, szétválaszthatatlanul. Mindennek következtében kétségtelenül nem egy afféle - inkább a szerkesztõket minõsítõ - dzsoli dzsóker esszéista áll elõttünk, aki bármirõl képes intelligensen írni. Gyõrffyt talán ritkábban kérjük fel - de akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt a bizonyos feladatot csak õ képes azon a módon megoldani. Ebben az életkorban, mindössze a második kötet után ennyire határozott és összetéveszthetetlen esszéírói karaktert kialakítani, úgy érzem, nem kis teljesítmény.

    De térjünk vissza az (apa)földre. Azt javaslom, Gyõrffy Iván könyvével a hónunk alatt meneküljünk be a labirintusba. Mint a bajor fenyõegér példája is mutatja: van még némi remény arra, hogy ne találjunk visszavonhatatlanul ki belõle.