A körvasútnál

Ott álltam a sínek alatt. Ismered a helyet. Péntek délután volt. Percnyi idõtlenség szépítette a világot. A töltés túloldalán ködházak meredeztek ember nélkül, fantasztikusan, még lakatlanul. Ismerõsök voltunk, néztük egymást. Sokszor láttak már itt, s amikor egymásnak meséltek, engem is beleszõttek születésük misztériumába. Évek úsztak elõ ködvárakból, ködhidak mögül, mintha létem elõtti élményeim épültek volna össze a ködtéglák ragaszkodásából. Így volt, ilyen volt, nem tudom, milyen volt: látnod kellett volna. Ott kellett volna lenned mellettem, akkor talán mondanom se kellene, értenéd. Rákosrendezõ felõl reszketve búgott egy erõlködõ dízelmozdony, kürtök, csilingelõ ütközések, távoli fuvola-finom füttyök mondhatatlan hangjai vigasztaltak, sárszagú, kormos erõk biztattak: higgy az anyag üzenetében, túlmutat önmagán.