Idô. Töltés

 

Hollander Emõke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy viselõje valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén.

    Pityu, a vejem, szegény, három éve nem kap semmi munkát. Ha én nem lennék, kiadhatná a hátsó traktust, elmegy egy kis garzonnak. Huszonötöt tejelne az albérlõ, mondta a lányomnak az este is. És a mama?, vele mit csinálunk?, kérdezte a lányom. A mama, a mama, a mama!, felelte Pityu, és megint megbizonyosodtam róla, hogy suttogva is lehet üvölteni. Hát meddig akar élni a mama? Terike erre nem válaszolt. Valami koppant. Nem tudom, mi lehetett az.

    Elalszom, álmodom. Azt hiszem, hogy álmodom, holott nem, csak emlékezem. Már minden megtörtént. Vagy mégsem? Nem tudom, mit higgyek.

    Hollander Emõke három évvel volt idõsebb nálam, ez gyerekkorban pontosan egy fényévnyi különbség. Papa jóban volt Hollander bácsival, mindketten büszke motorkerékpár-tulajdonosnak mondhatták magát. Vagyis, fájdalom, két alig használható, állandóan lerobbanó motorról volt szó, ezért kettejük szövetsége - a papa lévén könyvelõ, Hollander bácsi trafikos - alapvetõen kimerült a motoralkatrészek csereberéjében, illetve tán még hasznosabb volt az információáramlás, mit hol lehet beszerezni, mütyür rugók, bovdenek, csavarok fellelhetései helyérõl értekeztek komoly ábrázattal.

    Hollander Emõke jutalmul mindig azt kapta, hogy felülhetett a motor hátsó ülésére, elporzottak a hosszú Vágány utcán, hogy aztán néha csak este térjenek vissza, gyalogszerrel, mert hogy tolták a motort.

    Hollander Emõkérõl a papa és mama azt mondták otthon: helyes kislány, csak "egzaltált". Erre a szóra én fenemód irigykedtem, hiszen Emõke csodásan táncolt és énekelt, minden biztatás nélkül, szinte csak magának, és látszott, hogy jólesik neki. Arra vágytam, hogy bárcsak egzaltált lennék, akkor sokkal sikkesebb volna a mozgásom, az énekhangomról nem is szólva, ami úgy közelített az ideálishoz, mint a varjúé a feketerigóéhoz. Ja, igen, még valami: Hollander Emõke csodaszép volt. Ezt kivétel nélkül mindenki elismerte, hogy tisztára Judy Garland, ahogy Vétekné, az özvegy nyakkendõkészítõ magyarázta, és fejcsóválva még hozzátette, nem érti, hogyhogy épp egy trafikos lánya lesz a magyar Judy Garland.

    Egy szeptemberi éjjel azt álmodtam, hogy én is úgy nézek ki, mint Judy Garland, és a Vágány utca lakói teljes álmélkodásban mutogatnak rám mindenfelõl, és azt hajtogatják, hogy jé, tisztára, mint a Hollander Emõke. Ráadásul felfelé mutogattak, mert én a házikónk erkélyén álltam, annak is a korlátján, ott daloltam és ugrándoztam elképesztõ kunsztokat mutatva be, majd a produkció végeztével nemes egyszerűséggel leugrottam az utcára, meghajoltam, és hagytam, hogy ünnepeljenek.

    Hollander Emõke két nappal késõbb kiugrott a padlásuk ajtaján, és csodák csodájára semmi baja nem történt, egy ágyásba zuhant, épp csak megrántotta a bokáját. Azt mondta, úgy érzi, képes lesz repülni. A papa és mama ezen az estén jelentette ki elõször, hogy nem egzaltált ez, hanem bolond. Na jó, úgy mondta a mama, talán nincs ki minden kereke, de tizenegy évesen már bõven tudtam, mit jelent ez.

 

    Sajnálom Pityut. Derék ember, nem ezt érdemli a sorstól. Ha ugyan bárki és bármit megérdemel. A lányomat... végül õt is sajnálom, hát persze. Õk ketten elvégre egyek. Magamat nem sajnálom.

    Azon a tavaszon történt, amikor én tizenhárom, Hollander Emõke tizenhat éves volt. Május 15-én papa rendszerint felemlegette, hogy valahány évvel ezelõtt, ami mindig eggyel több volt, mint az elõzõ meséléskor, ezen a napon tartották a ballagást, és Kedvessy Lacika a reggeli misén úgy csuklott össze, mint a colstok, ám nem is ez a lényeg, hanem hogy Kedvessy Lacikából utóbb ugyanannak a gimnáziumnak az igazgatója lett, mire én és a mama bõszen csóváltuk a fejünket, hogy lám, az élet miféle furcsaságokat produkál, én pedig, aki a nevekre mindig is érzékeny voltam, végképp nem értettem, miképp lehet bármiféle iskolaigazgató, aki Lacika és ráadásul kedves.

    Május tizenötödikén a Kanizsára tartó személyvonat utazóközönsége teljes megbotránkozással szemlélte végig, hogy a lassan araszoló vagonok elõtt, a töltés oldalában egy fiatal lány igézõ lassúsággal meztelenre vetkõzik, de teljesen ám, majd a még szinte harmatos fűben kéjesen elterülve vonaglik.

    Nem tudom pontosan, ki kinek jelentette az esetet, se azt, hogy a Vágány utca tisztelt lakói, köztük is kiemelten Hollander Antal miképp értesült minderrõl. Az tény, hogy este, a vacsoraasztalnál a mama Hollander Emõkére azt mondta, hogy "perszóna", a papa meg mindezt azzal egészítette ki, hogy "téboly, ami ebben a mai világban folyik".

    Hatvankét éve volt ez a "mai világ". A téboly... - felesleges bármi szó, csak legyintek. Pityu is mondta nem is olyan rég, hogy itt meg lehet tébolyodni. Át is villant az agyamon: ha lehet... hát megtébolyodjak?

    Vagy már úgyis megtörtént hatvankét évvel ezelõtt? Én ugyanis, valami szent borzongással ugyan, de csodáltam Hollander Emõkét. A töltésen lezajlott esemény után csak egyszer láttam, amikor Hollander bácsival kijöttek a házukból, és elgyalogoltak a buszmegállóhoz. Nem vette elõ az öreg a motort, buszra szálltak, úgy utaztak be a városba. És miközben mentek, végig fogta ennek a nagy lánynak a kezét, vezette maga mellett.

    Három nap múlva, amikor Hollander Emõke újból kivetette magát a töltésoldalba, újból meztelenre vetkõzött és újból ott illegette magát a, tudom is én, fehérvári gyors utazóközönsége elõtt, megpecsételõdött a sorsa. A Vágány utcai Judy Garlandot elvitte a fergeteg, hogy többé sose lássam. Mama kimerte az elsõ, zsenge zöldborsóból készült levest, csipetkével, és bejelentette, amit hallott. Elvitték az õrültek házába.

    Ott ülünk majd valamennyien. Emõke mellé betársul Pityu, szegény, aztán Tercsi, és jövök én is. Avagy... Lehet, hogy nem kellene mindenkit belerángatni ebbe a tébolyító históriába? Legyen ez a régi Vágány utcaiak kiváltsága?

    Irigykedtem rá a jókedvéért, sikkes, nagylányos - ma már talán azt is megkockáztatnám: nagyvilági - mozgásáért, szárnyaló hangjáért. És egyszer csak azért irigykedtem rá, hogy meg merte tenni. Nem is irigység volt ez, inkább csodálat. Éreztem, igen, egy ilyen lány, ilyen névvel, különös dolgokra hivatott. Hát hogy jön ahhoz egy Tóth Mici, sõt akkor még csak Micike, hogy a vasúti töltés oldalába heverjen és pucéran, hamvas testét odaadja a májusi napnak, meg azoknak, akik arra vonatoznak?

    Hányszor jutott eszembe ez az egész história a hatvankét év alatt? Bizony, hogy nem egyszer, sem kétszer. És valahányszor elõugrott a név - Hollander Emõke -, láttam az õ Judy Garland-arcát, hallottam a hangját a fülemben, ott volt mellette az is: na ja, õ meg merte tenni. Mert kívánta. Te, Tóth Mici, eszem a szíved, sose jutsz tovább egy jottányival sem az ábrándozásnál.

A végén még ebbe fogsz belebolondulni.

 

    A jövõ héten lesz május tizenötödike. Azóta is délelõtt fél tizenegykor gurul el a kanizsai személy. Milyen szép is lesz. Az az egy szó zümmög csak a szívemben: végre. Meztelenül a töltés zsenge, harmatos füvén, még ha az a test immár hetvenöt éves is. Lám, egyszer minden megtörténik, mégis. Ki kell várni, türelemmel. Pityuék kiadhatják majd a kis lakást, jön valaki, és tejel nekik huszonötezret. Béke lesz, boldogság.

    Kérhetem-e vajon, ha ugyan életben van még, hogy egy szobába tegyenek Hollander Emõkével? Vagy úgy néznek majd rám, mint aki megõrült?