Nyári hozam

"Ó, régi börtönök..." Az ember valahogy elvan a szabadsággal, ha nem kap mást, de néha úgy látszik - a körülmények hatására, persze -, nehezen viseli el a lába elé hullott mannát, égi ajándékot. Öt-hat éve már, hogy az ausztrál kormány menekültellenes politikai állásfoglalása világ- és Ausztrália-szerte felháborodást keltett. Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet vérben és lángokban álló területeirõl megindultak az embercsempészek szervezésében a hajók az ausztrál partok felé, hogy - ha illegálisan is - mint menekülteket befogadják a hazájukat elhagyó embertömeget. Ezek a menekültek ingóságaikat felszámolva minden pénzüket a csempészeknek adták, akik aztán kimustrált és az óceánok ostromát nemigen álló hajókra rakták az új és biztonságos életre vágyó családokat. A gályarabságra emlékeztetõ körülmények között hányódó, túlzsúfolt bárkák egy része elsüllyedt az út folyamán, hullámsírba döntve több száz férfit, nõt, gyermeket. Azokat, akik mégis elérték az ausztrál partokat vagy vízterületet, a partokat õrzõ naszádok feltartóztatták és a "rakományt" gyűjtõtáborokba szállították, ahol szögesdrót és õrség mögé kerültek - évekre.

    A hivatalos kormánypolitika úgy magyarázta ezt a bánásmódot, hogy a bevándorolni szándékozók megkerülték a bevándorlási processzus fokozatait, nem jelentkeztek a bevándorlási hivatal hazájukbeli kirendeltségeinél, ahol kérelmüket annak rendje és módja szerint felülbírálták volna. Így tehát ezek az emberek illegális bevándorlók, és mint ilyenek, a gyűjtõtáborokban kell kivárják, amíg a bevándorlási hatóság bürokráciáján "ügyük" terítékre kerül és eldöntetik.

    A kormányzati politika egyszerűen mellõzte a tényt, hogy ezek az Ausztráliában letelepedni kívánók: menekültek, akiknek - mert bombák és diktátorok vérfürdõi szolgáltattak gyilkos hátteret - nemigen állt módjukban sorba állni golyózáporok és robbanások közepette a hivatalos kirendeltségeknél a beutazási engedélyért. Nagyon is kilátszott a lóláb: az ausztrál kormány a régen eltemetett "Fehér Ausztrália politika" hallgatólagos érvényesítését eszközli, azaz az ázsiai muzulmán bevándorlásnak igyekszik gátat emelni. A gyűjtõtáborokat emberi településektõl távoli helyeken, a sivatagban és egy-két gyéren lakott part menti szigeten létesítették, teljes izoláltságban a külvilágtól. A családok immár éveket töltenek ezeken a sivár és éppen a létminimumot biztosító, a várakozási idõ feszültségeit és a tétlenség unalmát kínáló helyeken, gyermekek születnek, munkára vágyó nõk és férfiak öregednek. Az adatokat feldolgozó bürokrácia - talán szándékosan - igen lassan működik, az ausztrál szabadság élvezetének lehetõsége csak délibábként lebeg a távoli horizonton.

    A napokban arról adtak hírt a lapok, hogy két szerencsés iraki menekült, akik öt évi tartózkodás után végül megkapták a letelepedési engedélyt és elhagyhatták a tábort, ismét jelentkeztek a gyűjtõhelyen, visszatérésüket kérve. Az ok részben az "Ó, régi börtönök nyugalma"-szindróma, a minimális ellátottság biztonsága, valamiféle gondoskodás a betevõ falat napi juttatásáról. S ezen túl persze a Szabadságnak mint áhított szerkezetnek a kezelhetetlensége. Arról van szó, hogy a civilizált életmódtól évekig tartó elzártság, a lélekölõ semmittevés egyszerűen megfosztotta õket a normális, mindennapi élethez szükséges ismeretektõl, attól, hogyan kell önállóan mozogni, működni a társadalomban. A szabadság közege, annak összetettsége, az önmeghatározás felelõssége, a városok szabados kavargása és a közélet hirtelenjében felbukkanó eredendõ szabályhalmaza túlságosan bonyolultnak bizonyult számukra. Az erõszakolt tábori tartózkodásnak ez az utóhatása. Rendszerváltozás - alapfokon. A két iraki esete persze nem tipikus. A letelepedési engedélyt elnyerõk többsége szociális szervek, esetleg barátok-rokonok segítségével lassan beilleszkedik a számukra újsütetű körülményekbe. Az irakiak meghökkentõ lépése azonban elgondolkodtató dimenziót ad az immár világszerte ismerõs népességvándorlási problémának.