Kert: a határokon belül

A Spanyol tragédia nyomtatásban elõször 1592-ben jelent meg, kéziratban nem maradt fenn, ezért nehéz pontosan meghatározni, Kyd mikor írta, de a feltételezések szerint 1585-1590 körül keletkezhetett. 1592 és 1597 között két társulat, Lord Strange együttese és az Admirális emberei közösen, nagy sikerrel játszották a Rose Színházban. Philip Henslowe, akit mai kifejezéssel ?színházi manager?-nek hívhatnánk, huszonkilenc elõadást jegyzett fel a naplójában (azaz a színház kiadásait és bevételeit rögzítõ könyvében), és valószínű, hogy egészen a színházak 1642-es bezárásáig több társulat is gyakorta színre vitte. Németországban és Hollandiában már a 17. században számos helyen adták, a szöveg 1640-ig tíz kiadásban jelent meg Angliában, megszámlálhatatlan irodalmi utalás és paródia követte. Mint Székely megjegyzi, "a dráma kiemelkedõ sikerét bizonyítja, hogy 1605-ben megjelentettek egy utólag írt First Part of Ieronimo [Hieronimo elsõ része] című, valószínűleg diktálás nyomán keletkezett szöveget" is.

    Thomas Kyd, aki számos kortárs szerzõhöz hasonlóan különös, sötét epizódokkal tarkított életet élt, majd fiatalon és szegényen halt meg, egyes feltételezések szerint az ún. Õs-Hamlet szerzõje is. Kyd drámatörténeti fontosságát elsõsorban a mellékszereplõbõl fõszereplõvé emelkedõ Hieronimo alakjának gazdag, az allegorikus szereplõknél jóval kidolgozottabb, a reneszánsz angol drámairodalomban példaértékű megformálása adja. Székely például rámutat, hogy Hamlettel ellentétben, "aki józanságát rejti az õrültség álarca alá, Hieronimónak bomlott aggyal a józanságot kell szimulálnia, hogy bosszútervét kivitelezhesse" - ezt a lélektanilag és dramaturgiailag is nehéz feladatot Kyd mesterien, rövid, de erõteljes jelenetek beiktatásával, fokozatosan oldja meg: tanúi lehetünk egy ártatlan, sikeres, boldog ember teljes eltorzulásának.

    A darab erõsen senecai ihletésű: egy spanyol udvaronc, Don Andrea szellemének és a Bosszú allegorikus alakjának dialógusa foglalja keretbe a felvonásokat. Mint a nyitó monológból megtudjuk, Don Andrea a portugálokkal vívott harcban halt meg: Baltazár, a portugál herceg orvul ledöfte. Barátja, Don Horatio megadja neki a végtisztességet, így az alvilágba jut, de kérdéses, hogy a harcosok vagy a szerelmesek között a helye, hiszen halálát az okozta, hogy méltó akart lenni kedvese, Bellimperia szerelmére, aki Kasztília hercegének lánya és a spanyol király unokahúga. Don Andrea Plutó elé kerül, aki Proserpina kérlelésére visszaengedi a felvilágra, hogy a Bosszúval együtt végignézze, amint gyilkosával végez Bellimperia: "Most leülünk, / S nézzük, a színpad mit mutat nekünk; / E darabban a kórus mi leszünk." - mondja a Bosszú. A ?színház a színházban?, amit Shakespeare késõbb oly sokszor alkalmaz, Kyd kezében eleinte némileg erõltetett, de az események elõrehaladtával egyre erõteljesebb drámai hatást ér el.

    A spanyolok és a portugálok békét kötnek, de a spanyol király váltságként udvarában tartja a portugál herceget. Lorenzo, Bellimperia testvére összebarátkozik a portugállal, és össze akarja házasítani a lánnyal. Bellimperia kedvese azonban Horatio lesz, a halott Andrea barátja. Éppen Horatio apjának, Spanyolország marsalljának, Hieronimónak a kertjében enyelegnek, amikor a hűnek hitt szolga elárulja a szerelmeseket. Lorenzo, Baltazár és két szolgájuk rájuk tör, Horatiót felakasztják a lugasban és leszúrják, Bellimperiát pedig elhurcolják, és bezárják. Az események innentõl egyre horrorisztikusabb fordulatot vesznek, kiegészítve egy-egy véres bohózatba illõ jelenettel. A mű végén az összes jelentõsebb szereplõ meghal egy színdarab közben, amit a bosszúszomjas Hieronimo írt és rendezett és ahol minden szereplõnek más nyelven kellene megszólalnia. Kyd újabb és újabb koncentrikus kört húz: a közönség nézi Don Andrea szellemét és a Bosszút, akik nézik a spanyol királyi udvart, akik nézik Hieronimo színdarabját.

    Hieronimo bosszúhadjárata a saját lugasától ered, ahol a II. felvonás 4. jelenetében, a gyilkosság elõtt pár perccel, fia és Bellimperia dialógusában megjelenik a Természet azaz Flóra, mint önálló lény:

 

HORATIO

Minél tovább vagy e lugas lakója,

Annál több szirmot bont ki rajta Flóra.

 

BELLIMPERIA

S mi lesz, hogyha beles Horatióra,

S hogy összebújtunk, észreveszi Flóra?

 

A párbeszéd hasonló hangnemben folyatódik, szó esik Cupidóról, Venusról, Marsról és érzéki szerelmi párviadalról, ezzel jelezve, hogy művelt, jó családból származó fiatalokat hallunk. A rájuk törõ gyilkosok gyorsan végeznek: alig jut egy-egy gúnyos sor Lorenzónak, Baltazárnak, egy segélykiáltás Bellimperiának, és máris odébbállnak, helyet adva az álmából felriasztott Hieronimónak:

 

Mi zaj riaszt ágyamból öltözetlen,

Hogy vérem megfagy, és reszket szívem,

Mely félelmet nem ismert még soha?

Ki szólított engem? Hé, itt vagyok!

Ébren voltam, nem álmodtam a zajt!

Nem. Nõi hang sikoltotta: "Segítség!"

És itt a kertemben sikoltozott,

Hát itt a kertben kell megmentenem.

Mi ez? Be iszonyú még látni is!

Akasztott ember az én lugasomban!

Gyilkos sehol. Tán rám kenné a bűnt!

Nem sírnak - kéjnek épült e lugas.

 

A szöveg eddig a véres bohózatokra emlékeztet: a hálóöltözetben színre lépõ, álomittas, zavart, koros házigazdát leginkább az bosszantja, hogy kedves kertjében, amely kellemes idõtöltés helyszíne kellene legyen, ilyen szörnyűséget követtek el. A magyar fordítás ("kéjnek épült e lugas") némileg félrevezetõ: Hieronimo a ?pleasure? szót használja, ami inkább ?öröm, élvezet, gyönyörűség?, és kevésbé utal az erotikára, mint az erõsen szexuális konnotációjú ?kéj?. Bár Horatio úgy használja a kertet, mintha valóban kéjnek épült volna, de apja errõl bizonyára nem tud: mint késõbb látni fogjuk, számára ez a lugas családja megteremtésének, összefogásának, virágzásának szakrális jelképe - erre utal a monológ két késõbbi sora: "Ó, föld, mért nem nyíltál meg az alatt, / Ki meggyalázta szent lugasomat?". A kert fontosságát alátámasztja, hogy "a dráma 1615-ös kiadásának címlapján éppen ez a lugas-jelenet látható: karddal és fáklyával Hieronimo, a kétségbeesett Bellimperia és a sötét arcszínű (portugál, mór?) Lorenzo" - a kor nyomdászai, bár pontatlanságuk miatt sokszor a modern kritikusok átkozódásainak elsõ számú célpontjai, olykor meglepõ irodalmi érzékenységrõl tesznek tanúbizonyságot.

    A marshall, aki a legfelsõ bíró szerepét látja el az országban, politikai és közjogi méltóság, befolyásos és gazdag ember, joggal tart attól, hogy a kertjében elkövetett gyilkossággal bajba akarják keverni ("Tán rám kenné a bűnt!"). Ijedtsége és bosszúsága, a késleltetett felismerés fokozza a nézõk izgalmát, akik tudják, hogy Hieronimo a sötétben saját fia holttestére talált rá. A monológ közben Hieronimo levágja a felakasztott hullát, és ráismer a fiára. Az ezután következõ huszonegy sorban az apa hosszú és közhelyes szövege korántsem a dráma legerõsebb része, és ugyancsak teátrális az anya, Izabella is, aki a kertben csatlakozik férjéhez, és így jajong: "Áradj, te könny, szakadj, / Fújj sóhajtás, sosem szünõ vihart, / Iszonyat illik iszonyult szívünkhöz!" A szülõk, de különösen az apa fokozatos megõrülése, gyászuk mélysége itt még nem érezhetõ; Kyd komor szavakkal igyekszik a tragédiát minél sötétebbre festeni: véres, meggyalázott, rémes árny, könnyem tengere, éj, bűn, hóhér, bánat, könnyem kútja, halálos bánat, gyötrelem, bosszú, gaz, sóhajtás, vihar, iszonyat - az egymás után sorjázó kifejezések mennyisége inkább felületesnek mutatja a szülõk gyászát. A jelenet azonban pár sorral késõbb valóban vérfagylalóvá válik, mert Hieronimo nem hajlandó elhinni, hogy fia holttestét látja, és szolgáit hívja. Az egyiket egy nemesúrhoz küldi, akihez vendégségbe készült Horatio, hogy hívja haza mert "én és az anyja furcsát álmodtunk ma éjjel". A másik szolgát megpróbálja meggyõzni, hogy nem a fiát, csak hasonmását látja:

 

Haha! Kacajra késztet,

Hogy más még jobban téved, mint magam...

Magam is esküt tettem volna rá,

Hogy itt elõttem ez Horatio,

Oly egyforma a ruhájuk.

No lám, a tévhit! Mit nem súg, ugye?

 

Hieronimo ezután szemrehányást tesz feleségének, amiért azt hihette, hogy "ártatlan fiunknak ily sötét / Gaztett rabolhatná el életét" - itt a jog és az igazság erejében feltétlenül bízó embert halljuk. A megbomló elméjével viaskodó, gyötrõdõ apa és a fiát gyászoló, férjéért aggódó anya indulatai hirtelen hitelesekké válnak. Pár sorral késõbb egy gyertya fényénél Hieronimo végre ráismer fiára és megsejti önnön õrületét is ("Mily furcsán megtévedtem bánatomban!"), majd bosszút esküszik. A jelenet végén, szívének szegezve kardját egy latin nyelvű verset szaval el, amelynek szövegében Lucretius, Vergilius és Ovidius egy-egy töredéke bukkan fel:

 

Ó, valaki a tavasz füveit mind tépje nekem le,

S írul adja szívem kínjára, vagy mi a múltnak

Árnyát hessenti, öntsön kelyhembe italt hát!

Én magam gyűjtögetem, ami fű csak zsendül a fényben

Szerte világ kerekén a Napisten arca hevétõl,

Én megiszom, ha varázsital is, ha mérges az alja,

Bármily rejtelmes szókkal bájolta boszorkány.

Mindent elviselek, a halált is, csakhogy az érzés

Mind elpusztuljon kebelemben, mind elenyésszen...

 

A vers végén elhajítja kardját, és Horatio holttestével kimegy - Izabella, akivel a vers elõtt együtt emelte fel a holttestet, és aki így végighallgatta a latin szöveget, valószínűleg szintén ekkor távozik, bár róla mintha megfeledkezne a szerzõ. Nehezen magyarázható, hogy Hieronimo miért latinul mondja el ezeket a gyászdalt helyettesítõ sorokat, mint ahogy az is különösnek tetszik, hogy a végsõ leszámoláskor, a gyilkos színdarabban (IV. 4.) minden szereplõnek más nyelven (latinul, görögül, olaszul és franciául) kellene beszélnie. Az elõadásokon valószínűleg csak pár idegen szó hangzott el és a közönség inkább némajátékot látott, de Edward Allde nyomdász, aki 1592-ben elõször nyomtatta ki a darabot, angol fordításban és némileg kibõvítve közölte a szöveget, hogy "mindenki, akinek kezébe kerül, könnyen megérthesse".

    A szöveg így valóban jobban érthetõ, de Hieronimo szándéka annál kevésbé: a legkézenfekvõbbnek az tetszik, ha a Bábel tornyára tett utalásként értelmezzük a különbözõ nyelvek összekeverését - a bosszút szomjazó apa így akarja érzékeltetni a társadalom erkölcsének felbomlását és a lelkében-elméjében uralkodó káoszt. A latin nyelvű vers az egyházi szertartás komoly hangulatát idézi, bár mondanivalója pogány képzeteket kelt: a gyógyfüvek varázserejében megnyugvást keresõ Hieronimo nem Lõrinc barát, hanem a macbethi Vészbanyák útját választja, a Napisten hevétõl és boszorkányok bűvös erejétõl duzzadó Természethez fordul segítségért. A családi lugas megszentségtelenítésében, transzformálásában innentõl a meggyötört Hieronimo is részt vesz: a tavaszi füveket (ver herbas) nem a boszorkányok, hanem a belõle fakadó bosszú változtatja méreggé, amit maga gyűjtöget és maga iszik meg: "ipse metam", "ipse bibam".