Gyerekkor

DÚCIMRE

 

Finkõ van a nyelvemen - mi kõ,? - ha kõ - olyan legyen, mint a Dúc Imre feneke - püpü, inkább ne is legyen rajta finkõ. Ez a versike, úgy is mondhatnám, népi ijesztgetõ, némi magyarázatra szorul. A finkõ, köznyelvi nevén afta, olyan csípõs hólyagocska, ami befészkeli magát az ember szájába, nyelvére, fogínyére telepszik, és nem hagyja enni, nevetni, ha olyanja van, beszélni se, szóval mindenképpen kellemetlenkedik. Dúc Imre mezítlábas, borostás, elhanyagolt külsejű parasztember volt Endrõdön, zörgõ talicskájával végiglármázott az Andrássy utcán, nem szólt senkihez, nem köszönt senkinek, ha nagy ritkán megszólalt, rekedt kísértethangot préselt ki magából, szóval mindenképpen ijesztõ volt. A finkõ kellemetlen, Dúc Imre ijesztõ, ma már kinyomozhatatlan, ki kapcsolta össze elõször ezt a két negatívumot, mindenesetre összekapcsolódott, és attól kezdve szegény Dúc Imre lett az endrõdi zsákos bácsi.

    Ma se tudok róla többet, mint hogy piszkos volt és mogorva. Hajadonfõtt sohase láttam, ócska micisapkát viselt, színehagyott inget, rongyos szárú nadrágot, amit madzaggal fogott össze a derekán. Nekünk öregembernek tűnt, de lehet, hogy az ötvenes éveiben járt. Egyikünket se érdekelte, milyen valójában. Betöltött egy szerepet, õ volt hivatva szófogadásra bírni az endrõdi gyerekeket. Ha válogattunk az ételben, odaadlak a Dúcimrének, széjjel hagytuk a játékainkat, no csak, jöjjön erre a Dúcimre, hangoskodással zavartuk a felnõtteket, te, vigyázz magadra, elvitetlek a Dúcimrével. Végül a szájunkban támadt csípõs hólyaggal is összefüggésbe hoztuk, szegény Dúcimrének elõbb-utóbb minden rosszhoz köze volt.

    Ha az utca végén megnyikordult olajozatlan talicskája, máris igyekeztem befelé a házba, és a kerítés oltalmából lestem rá kifelé. Csak észre ne vegyen, csak rám ne pillantson. Elképzelni se tudtam nála ijesztõbbet. Nem volt kétséges, hogy a Gonosz rongyos nadrágban jár, talicskát tol, és hétszámra nem borotválkozik, errõl lehet felismerni.

 

 

RUBEÓLA

 

Három kislány feküdt betegen a gyerekszobában. Tulajdonképpen remekül érezték magukat - a rubeóla ugyan fertõzõ betegség, de áldozatát nem szokta meggyötörni. Kicsit unatkoztak. Negyedik napja nyomták az ágyat, túl voltak minden társasjátékon, rejtvényfejtésen, kiörvendezték magukat a betegnek hivatalból kiutalt kompótokon és más ínyencségeken, beteltek a rendkívüli állapottal, hogy bár semmi bajuk, mégis betegek. Lengették a paplant, mert megizzadtak alatta, veregették a bepállott párnát, jobbra fordultak, balra pörögtek, háton feküdtek, hason nyűglõdtek, mikor egyikük - Ági, Éva, Jutka - kitalálta, hogy írjanak regényt. Szabad a téma, a terjedelem, a stílus, csak az a fontos, hogy estére elkészüljön. Nagyszerű! Mind a hárman elragadtatottan keresték a feladathoz illõ füzetet.

    Ha jól emlékszem, én egy tizenhat lapos kockás, elemista füzetet találtam, a kockásra nem esküdnék meg, a füzet formájára és befogadóképességére azonban jól emlékszem, mert a füzet terjedelmének döntõ szerepe lett ebben a történetben.

    Lázasan dolgoztunk egész nap, és estére a megállapodás szerint befejeztük a művet. Azaz... nem egészen.

    Úgy rémlik, Éva szerelmi históriát talált ki, tragikus véggel, a szerelmesek egymás karjában, egy villámsújtotta fa alatt lelték halálukat, vagy valami ilyesmi. Ági regénye erõsen hazafias színezetű volt, talán a negyvennyolcas szabadságharc idején játszódott. Ami engem illet - bár soha nem olvastam még hasonlót - bűnügyi történetet írtam - volna, regényem legalábbis velõtrázó sikollyal kezdõdött, talán egy kés is villant, és utána végig a tizenhat lapos füzeten sok-sok bonyodalom követte egymást, csak éppen a sikoly meg a kés gazdájára sehogy se sikerült rátalálnom, pedig ákombákom betűim már a tizenhatodik, vagyis a füzet utolsó oldalán dülöngéltek. Így aztán volt bűntény, de nem volt se áldozat, se elkövetõ, ami krimirõl lévén szó mégsem elhanyagolható hiány. Az irka viszont betelt, a konyhából behallatszott a vacsorakészítés meghitt lármája, teljesítményem fogyatékosságát kénytelen voltam az objektív feltételekkel magyarázni. Életem elsõ írásműve mindenesetre torzó maradt.

    A három kislányból egyébként kettõ író, egy irodalmi szerkesztõ lett.

 

 

MOZI

 

Ki emlékszik rajtam kívül Leonid Galliszra és Lidia Dranovszkájára az Expresz szerelembõl? Hát az égõszemű Druzsnyikovra a Szibériai rapszódiából? Pedig az én kamaszkoromban, abban az életkorban, amikor a kislányok albumba ragasztják kedvenc mozihõseik képét, õk voltak a sztárok. És persze Tolnay Klári, akinek a kedvéért háromszor néztem végig a Dérynét ( Cserebogár, sááárga cserebogár, nem kérdem én tõõõled mikor lesz nyár) meg Gábor Miklós (még a Valahol Európában óta), és Básti Lajos (lúdbõrös háttal hallgattam utánozhatatlanul férfias hangját) és Ferrari Violetta és Ruttkai Éva... Mindnyájuknak õriztem a fényképét, és rongyosra lapoztam a vastag füzetet, ami megtelt velük.

    De még elõbb, a félig-meddig felejtésbe veszett gyerekkorban is voltak kedvenceim, mindenekelõtt Karády Katalin és Jávor Pál, az úri magyar filmek visszatérõ hõsei, akiknek észvesztõ pillantásától szerelemszag nehezedett az endrõdi moziteremre. Karády - a hangja, a frizurája, az angolkosztümje, a kihajtott nyakú blúza, minden vidéki fodrászlány hozzá akart hasonlítani, az õ frizuráját viselte, az õ kosztümjét szabatta magára, az õ búgó altján próbálgatta otthon a tükör elõtt, hogy ez lett a vesztünk, mind a kettõnk veszte. És ha valakire azt mondták, Karádyra hasonlít, arról tudni lehetett, hogy Igazi Nagy Nõ, õt akarják a férfiak, és õt gyűlöli a többi nõ, minden nõ, aki nem hasonlít Karádyra.

    Aztán Jávor - az olvadó, mégis büszke tekintete, férfias kis bajusza, homlokába hulló hajfürtje, még részegen is izgató volt, nõbolondító, a lányok mámoros öleléseket álmodtak vele, mielõtt hozzámentek a szomszéd suszterlegényhez. Õk voltak a soha be nem teljesülõ álom, mint Woody Alennek Humphrey Bogart. Ahogyan õ csókol, nem csókol úgy senki.

    Aztán jöttek az erényes szovjet filmek. Sok-sok termelés, élenjárás, munkaverseny, kevéske szerelem, semmi csók és más testiség. De mi azt a semmit is kivártuk, mit kivártuk, kibűvöltük, kierõszakoltuk. Az aranycsillag lovagjában stopperral mértük a szűzies ölelés hosszát. Mint egy boxmeccset, drukkoltuk végig a jó harcát a még jobbal, mert hátha a szűzföldek feltörésének jutalma egy kiadós csók lesz, és akkor megérte átunatkozni a boldog aratást, az izzó termelési értekezletet, az akikre büszkék vagyunk végeérhetetlen arcképcsarnokát, mert a végén, a legeslegvégén mégiscsak egymásra talál a snájdig Szerjózsa és a faros-mellyes Natasa, és az áhítatos nõi kórus felívelõ dallamától kisérve egy pillanatra összesimul test a testtel, összetapad száj a szájjal. Mert bennünket, hiába a hidegháború, az öntudatos dolgozók összefogása, az ellenség aknamunkája, a zászlók és drapériák bíbor szárnyalása, bennünket csak és kizárólag a szerelem érdekelt. Jávor Karádyval, Tolnay Sárdy Jánossal, Szerjózsa Natasával, Jancsi Juliskával. Szerelem, szerelem, szerelem.

 

 

HOL VOLT, HOL NEM VOLT

 

Az eszcájg a fiókban, a stelázsi a spejzban, a vájdling a kredencben, a sparhelt a konyhában, a strimfli a szekrényben, a vitrázs az ablakon, a kabát a pucerájban, a cúg a lakásban, a csuszpájz a lábosban, a nipp a vitrinben, a smukk a dobozban, a hokedli az asztalnál, a sámedli a sarokban, a serbli az ágy alatt, a rumli a szobában, a vircsaft a piacon, a kóceráj a másik utcában, a fuszekli a mosásban, a spilhózni rajtam, a puszedli a tálon, a hászene a hüpe alatt, a snapsz az üvegben, a róse a hivatalban, a majré a lélekben, a mázli a mesében, a tanti vizitben, a svindli a kártyában, a pártedli a nyakamban, a spangli a cipõn, a barhesz a terítõ alatt, a stanicli a fűszeresnél, a zejmedli a ruhán, a mesüge mindenhol, a lihthóf a bérházban, a córesz a családban, a sezlon az elõszobában, a luftmencs az ebédlõben, a pehvógel a községházán, a mein Got az égben...