Mate kocsmája

Nem ez volt a neve, csak mi hívtuk így a kimondhatatlan mássalhangzóhalmaz helyett, ami bizonyára csúf tengeri szörnyet jelentett, mert az volt ráfestve primitív cégtáblájára, dülledt szemű, polipszerű lény, amint számtalan karja egyikével éppen elragad egy dagadt nõszemélyt.

    Mate kocsmája az öböl partján állt egy isztriai városkában, a múlt század hetvenes éveinek derekán. Teraszán, akár a többi kisvendéglõben, turisták üldögéltek csíkos vászonernyõk alatt, és drága italokat kortyoltak, bent, az ivóban helybeliek iszogattak, véletlenül sem vegyülve el az idegenekkel. Ez az apartheid - ami önvédelem volt a nyaranta rájuk zúduló áradattal szemben - jól működött. A kisváros lakóinak külön strandja volt, nem a kiglancolt olasz pékségbe jártak kenyérért, és nem az óváros patinás tavernáiban mulattak, hanem kivilágítatlan mellékutcák borpincéiben énekelték szívfájdítóan szomorú dalaikat. A fizetõvendég-szoba kulcsát az utazási iroda megbízottja adta ide, és a háziakkal két hét alatt egyetlenegyszer sem találkoztunk. Létükrõl csupán egy cédula tanúskodott, amit elsõ nap találtunk a takarón: Vizes törülközõt ne tedd az ágyra!

    Ennek ellenére R. otthonos és barátságos helynek látszott. Alig három napja érkeztünk, mégis, mintha régen itt éltünk volna, a déj? vu érzése kísérte minden lépésünket. A ciprusokkal és leanderekkel szegélyezett tengerparti sétányon és a villanegyedben mindenütt a félig-meddig közös múlt, a monarchia szelleme kísértett, az óváros szűk sikátoraiban pedig a neorealista olasz filmek utcán száradó fehérneműs couleur locale-ja. Kötöttségekkel teli hazai világunk emléke gyorsan elmerült, két hétre kiszakadtunk a láncból, csupán a gyerekek hiányoztak. Furdalt a lelkiismeret, amiért otthon hagytuk õket, de a nyaralási utalvány, amit anyám nyert, két személyre szólt. Anyám - talán mert egy velencei nászúton fogant - mindig szerette volna látni a tengert, de a történelem mindig közbeszólt, s amikor végül ölébe hullott a lehetõség, azt mondta, öreg az utazáshoz. Menjetek ti, küldött, nézzétek meg a tengert helyettem is.

    Ó, az a tenger! Amikor a hosszú, egész éjszakai utazás után a vonatablakban megjelent az a világoskék sáv a fenyõfák csúcsa fölött, azt hittem, felhõ, és vitatkoztam Z.-vel. Ez még nem az Adria, innen nem látszhat, túl messze vagyunk, különben sem lehet ennyire kék, pedig ilyen messzire látszott, és ilyen kék volt, és két héten át ezt a valószínűtlen kékséget itta fel pillantásunk minden áldott napon napkeltétõl napnyugtáig.

    Mert a városban mindenütt ott volt. Láttuk a sétálóutcából, a kis trattoriák kerthelyiségeibõl, feltűnt a piac mögött, a meredeken lejtõ utcák végén, és ahol eltakarta egy kõkerítés vagy a ciprusok fekete sorfala, a sziklákhoz verõdõ hullámok loccsanása jelezte jelenlétét, ez a jellegzetes, ritmikus hang, ami éjjel is velünk volt, beszökött hozzánk a nyitott ablakon.

    Napközben a Santa Catarina-sziget fehér sziklái közt heverészve néztük végtelen kékjét. Állandó helyet találtunk a déli parton, simára betonozott kis napozóplaccot a sűrű leanderbozót védelmében. Közvetlen szomszédunk egy öreg német nõ volt, aki a sziget sokcsillagos szállodájában lakott, a többieket nem láttuk a part görbülete miatt, legfeljebb a hangjuk ért idáig: tépett szófoszlányok, nevetés, gyereksírás töredéke.

    R.-ben fõleg németek nyaraltak. Akkor még ketté volt vágva Németország, és csak a nyugatiak jártak az Adriára, a kelet-németeknek a Fekete-tengert engedélyezték. Nálunk otthon, az ország délkeleti csücskében júniustól szeptemberig hosszú karavánokban vonultak az NDK-rendszámú Trabantok és Wartburgok a városon át a közeli határátkelõ felé. Mindennap láttunk hátizsákos, bõrsarus fiatalokat, stoppal jöttek a Balti-tengertõl, és mentek tovább az Arany-partra. Néhányan az átutazók közül megszálltak a Koronában, ennivalót vásároltak a fõtéri üzletekben, elmentek a termálfürdõbe, és ha letévedtek a fõútvonalról, útbaigazítást kérve megszólították a járókelõket. G. kolléga - párttitkár volt az iskolában, ahol tanítottam - felszólalt egy értekezleten. Azt mondta, nem jó ez a nagy jövés-menés, az idegenekkel mindenféle nemkívánatos eszmék is beszivároghatnak, jobb lenne nem szóba állni velük.

    Az öreg hölgy tarka vászonfürdõruhát viselt és fehér panamakalapot, mint az afrikai vadászok. Nemigen törõdött velünk azonkívül, hogy barátságosan fogadta köszönésünket, és Z.-vel megbeszélte az aznapi idõjárást. Ne féljenek, nem lesz esõ, itt mindig süt a nap, azért járok ide, zárta be a társalgást, azután bekente magát kakaóvajjal, és végignyúlt a gyékényén. Órákig feküdt mozdulatlanul a naptól áthevült sziklák között, és csak akkor kelt föl, hogy fürödjön egyet, amikor egész testét apró izzadsággyöngyök lepték be. Nagyokat úszott, labdaként hánykolódó, fehér úszósapkás feje el-eltűnt az apró hullámfodrok között, és én aggódtam érte, mert anyámat juttatta eszembe, de mindig felbukkant újra, és végül szerencsésen partot ért. Nehézkesen fölkapaszkodott a lépcsõzetes lejtõn, tessék-lássék beállt egy bokor mögé, ami nem sokat takart belõle, és vizes fürdõruháját szárazra cserélte. Pillanatnyi ruhátlanságát épp oly természetességgel viselte, mint öregségét, nem zavarta, hogy látjuk, amint megereszkedett bõre túl bõ kabátként ráncokat vet rajta.

    Az öreg hölgy hallgatott, mi viszont beszélgettünk napozás közben ezeken a forró délelõttökön, pedig húsz éve voltunk házasok, elég volt egy pillantás, egy mozdulat, a másik ajkának leheletnyi érintése, de a tengert muszáj volt szavakba foglalni, mert titokban mindketten attól féltünk, hogy elillan, mint a délibáb, ha nem horgonyozzuk le pontos megállapításokkal színeit és hangjait, az apály és a dagály változásait, a tengeri sünök mészházának sugaras szimmetriáját, ezt az egész elénk táruló gyönyörűséget, és azt is, amit jelentett nekünk: a teljes szabadság illúzióját. Ahogy a nap mind följebb hágott, a kabócák átható cirregése hangosabb lett, a píneák szúrós gyantaillata szétterült fölöttünk, a só kivirágzott bõrünkön, és a dél hevétõl letaglózva elnémultunk, mint a felszín alatt cikázó halrajok. Lelassultak a sziklákon sütkérezõ gyíkok is, a hullámok mozgása lustává vált, egyre több idõ telt el két loccsanás között; a sirályok kifeszített szárnnyal úsztak a levegõben, mi pedig átlátszó testtel lebegtünk lent a vízben.

    Késõ délután, amikor megjött a dagály és hosszabbodni kezdtek az árnyékok, felkerekedtünk, hogy átmenjünk a sziget meredek, északi oldalára, ahol megtört a hullámverés és a felcsapó víz mennydörögve hullott vissza a sziklafalról, azután kézen fogva lesétáltunk a kikötõbe, egy csupasz mólóra a szélcsendes oldalon, és a két part között ingázó kishajóval visszamentünk a városba, ahol már véget ért a délutáni szieszta, a nyaralók elözönlötték az utcákat, kerthelyiségeket, a Filigran elnevezésű ékszerboltokat, és a piacon álló sátraknál indiai gézruhákra és valódi bõr bocskorokra, táskákra alkudoztak. A nappali hõség enyhülni kezdett, az alkonyatkor mindig feltámadó könnyű szél halszagot hozott a szárazföld felé, a parti cölöpökön száradó halászhálók szagát, ami elkeveredett a leanderek illatával és a grillsütõk olajos füstjével. Kint, az öböl fölötti égi bowling-pályán lefelé gurult már a nap, közeledett a Santa Eufémia szögletes tornyához. Ilyenkor, a szigetrõl jövet kiültünk Z.-vel a Baracuda teraszára, hogy megnézzük a kétszeres naplementét, a borszínű tenger elõtt feketén kirajzolódó torony, majd a félsziget mögé lebukó nap színjátékát, és jeges Martinit igyunk citromkarikával, mint Fellini dolce vitázó hõsei.

    Mate kocsmájára egy ilyen naplementében találtunk rá nyaralásunk harmadik vagy negyedik napján. A parti sétányon nyüzsgött a nép, és a kerthelyiségek dugig voltak. Az alacsony, kúpcserepekkel fedett, jellegtelen épület utolsóként állt az öblöt szegélyezõ kis vendéglõk sorában, és ott sem volt hely, de ahogy járkáltunk az asztalok között, beláttunk a matrózkocsmának berendezett ivóba. Miért ne mehetnénk be? kérdeztem, bent sokkal érdekesebb, mint kint.

    Hogyne, és sokkal melegebb is van, bólintott Z., de azért elindult befelé, ahol cserzett bõrű, komor, fekete emberek iszogattak megfontoltan a füstös gerendákra felaggatott hálók, halcsontvázak és poros tengericsillagok alatt. A bádoggal borított pultnál Z. találomra rámutatott a polcokon sorakozó palackok egyikére, és a behemót csapos színültig töltött két kupicát valami borostyánszínű folyadékkal. Dve slijovice, mondta, mikor odatolta elénk, és orrunkat megcsapta a szilvapálinka jellegzetes illata.

    A helybeliek elhallgattak, kezükben megállt a pohár, és barátságtalan arccal bámultak minket. Tán csak nem sértettünk meg valami helyi tabut? riadtam meg, és ránéztem a csaposra, hátha elárul valamit a viselkedése. Lomha mozgású, nagydarab, középkorú férfi volt, meglepõen fehér bõrrel. Izmoktól dagadó karján tetoválás, a cégtábla primitív rajzának mása. Fényes, fekete haja mélyen benõtt alacsony homlokába.

    Alighanem birkózott fiatal korában vagy súlyt emelt, mondta Z., amikor már az étterem felé sétáltunk, de én rákontráztam: inkább idegenlégiós volt vagy tengerész, és az éhgyomorra ivott pálinka keltette enyhe bódulatban nevetségesnek találtam korábbi ijedelmemet.

    Akkor azonban, a bádogtetejű pultnál állva elég kényelmetlenül éreztem magamat. Ugyan, mit keresünk itt? Nem lett volna jobb odakint várni kicsit? Kellett nekem matrózkocsma, gondoltam, és mintha pellengéren állnék ennyi marcona férfi között, akik mind engem bámultak, az idegen nõt, és a kezemben szorongatott pálinkáspohár csak súlyosbította a helyzetet, amikor azonban az elsõ korty forróság a gyomromba ért, oldódott a feszültség. A csapos alig látható mozdulattal intett fejével a többieknek, és egy pillanat múlva az ivót újból betöltötte az egészséges kocsmazaj. Kicsit késõbb borostás képű halász jött a pulthoz. Maténak szólította a fehér kötényes óriást, pálinkát kért, és mielõtt felhörpintette az italt, megemelte felénk a poharát.

    Másnap már nem kellett keresgélnünk a Santa Catarináról jövet, lábunk egyenesen Mate kocsmájába vitt. Bent sokan voltak, alig láttunk a sűrű cigarettafüsttõl. A pult elõtt tucatnyian szorongtak, leültünk hát egy fal melletti asztalhoz, türelmesen várva, hogy ránk kerüljön a sor, és közben a helybelieket nézegettük. Halászok voltak és matrózok, meg a közeli kõfejtõ munkásai, akik éppúgy betértek a kocsmába munka után, mint otthon nálunk az ácsok, kõművesek vagy a gépgyáriak. Sötétre égett bõrükön világosabb színű ráncok, az erõs napsütésben hunyorgás nyomai, cájgnadrágjukra tapadva halpikkelyek, hínár, hajukban kõpor. Melósok, mondta Z., aki az építõiparban talált fogadtatásra, amikor szabadulása után nem sikerült visszajutnia az egyetemre. Tudták ugyan ott is, honnan jön - a káderlapján rajta volt minden -, de azért hagyták dolgozni, késõbb mesterséget tanulni. Z. latin nyelven és más haszontalan tudományokon edzett agyával hamar elsajátította a szükséges fogásokat, tudnivalókat, és szellemi kapacitásának parlagon hagyott nagyobbik felét szemlélõdésre fordította munka közben, szociológiából akár doktorálhatott volna, annyi idevágó ismeretet szerzett.

    Várakozás közben, mint mindig, Z. az embereket figyelte, én pedig az ácsolt berendezést és a tárgyakat, a tenger felaggatott relikviáit. Nem sokáig bámészkodtunk, mert az egyik vendég kivált a sorból, odajött hozzánk, és letett elénk két teli poharat. Mate küldte, mondta és megveregette. Z. vállát, mintegy véglegesítve törzsvendéggé avatásunkat.