Egy ember, aki feltűnt

 

az utcasarkon állt egy fülke mellett

és nézelõdött csak, talán a telefon

hangjára várt, talán valami másra,

vagy valakire, lányára-fiára, esetleg

önmagára, ha felbukkanna a szemközti

bolt ajtajába gabalyodva, kezében

teli szatyrok, talán ezt várta, hogy ott

valaki megjelenjen, akinek segíteni

kell majd, akár önmagát is megkettõzve,

ha kopott kabátját látná a portálon

kilépve, küszködve s gyõzve végül,

csomagjait kordában tartva és érezve,

hogy ereje végre kiegészül, hogyan is

lehetne hazáig vinni másként a terhet,

akárcsak valameddig, akármeddig érve,

kenyeret, rizst vagy bármit, ha jön már

s hozza a másik, ha õ maga lenne is az

kopott kabátban, még sapka nélkül az õszi

napsugárban, mikor a lélek se fázik még,

sem az utazásban, sem a várakozásban,

amikor misztériumát még ki- és betölti

egészen, mint a kenyér, a rizs szatyorba

zártan, és nem méricskéli, elég lesz, nem lesz,

vagy annyi sincs, amennyi kellhet, talán

holnapig se tart ki, s nem kérdezi azt sem,

mi volt az ára és nyert-e bármennyit rajta,

akárha leértékelve vette-kapta, amit

végigvisz, hazáig, mert e pillanatban

még minden egészben, nem külön van,

mint mélytengeri halrajokban: a félelem

nélküli tudatban, hogy önmagát is

kettõzheti bátran, ha máshogy nem

lehet kibírni hazáig az infernót, amivé a

világ lett, rángatódzó hullámait látva...

...az ember, aki feltűnt nekem,

az utcasarkon állt egy fülke mellett

és nézelõdött csak szórakozottan,

észre sem vette tán, hogy nézem õt,

s nem tudni azt sem, valaki más látta-e,

hogy ott áll kopott kabátban az õszi

sugarakban a telefon hangjára várva,

vagy valami másra, valakire, lányára-

fiára, talán önmagára, s nem tudni azt se,

hogy akire várt, végül megérkezett-e?