Fénykép anyámról

Amikor anyám, aki sohasem térült és fordult körülöttem,

s tette magát végül épp e hiányon át csaknem végzetesen

megkerülhetetlenné és jelenvalóvá, egyszer mégis odafordult

és azt mondta, az agyvérzés földomlásának többé át nem 

hidalható túlpartjáról, azzal az ő minden tudást magában

végtelen űrré kristályosító, s ezért leírhatatlan, a semmi

számtalan homokrétegén átszűrt mélységesen tiszta

pillantásával kísérve, hogy "biztosan sok bajt okozok neked, fiam",

akkor nem állt helyre a világ semmiféle néven nevezhető rendje,

mivelhogy az amúgy sem szokása, nem követte tehát

kárhozatunk csendes emésztésének átmeneti elapadása sem,

egyetlen kóbor veréb nem szűnt meg munkálkodni a maga

dolgai körül az ablak előtt engesztelhetetlen tömörségben

álló fenyő kajla ágain, nem bomlott ki villanásnyi időre a

csend, sem odakinn, sem idebent, semmi, még egy nyavalyás

enyhet kínáló metafora sem, Isten ujja végképp

nem rajzolt jeleket a bútorokat megülő áttetsző porba,

nem fogant meg, lett viselős és hozott világra

utódot az évek előtte kihunyt emlékezet, szóval semmi

ilyesmi. Marad ez a kép, a kádból szemérmes ridegen

kiemelt anyám, ahogy áll, magát nem tudó, meztelen

öregségében, s ahogy akkor, úgy most

is iparkodhatok, mert újra körülölel minket

vigasztaló hidegével az amnézia.