Egy múlt századi dalocska folytatása - vers

 

Eltűnt egy tű, egy tűfénnyel

kevesebb lett,

tűvé tettük a szobát érte,

de a lyukacsos földi térben

szobányi tű fénye sem

világított oly fényesen,

mint az az elveszett -

végül egészen besötétedett.

(DALOCSKA JUDITNAK)

 

Ha folytatás ez a vers úgy első légvételétől törekszik

s persze hogy a tűfény természete szerint

bár dalnoka torokköszörülős rímeivel

körülményesen keresgél hangot és arányt

alkalmi deszkán éppen.

Szóval eleve fény és hő elegye.

Sötétnek hidegnek így ellene mond

szava nem vásári kolomp

vagy a kielégíthetetlen én hiú fitogtatása hogy egy

posztmodern fitológia horizontjára kacsintana

a költői csínt sem a dekoratív glazúr azúrjaként képzeli

ha a tűfény meg a szélfogó háló esélyeit összevetve

előbb elrévedve majd fogat szorítva koncentrál

és töpreng hosszan kutat míg rádöbben a konok -

ezek itt ketten (a tű meg a háló) rokonok.

Konkrét új a régiből csak így fogan szervesen (belterjesen!)

ahogy a szarvas suhan erdőn kerten határon át a szél

mondani most úgy szeretném hálót horgolva

"h" hangzókkal s kitenni botor csapdaként

befogni a reményt

elhinni és elhitetni -

a lehetetlennel szemben se mindegy

miféle világirányvágy fűzi egymáshoz képzeteinket.

Ábrándozom? Ma itt a szó

mint mondva csinált kapaszkodó kezemre játszik

bizonysága máris kiviláglik. Megeshet

hogy a dal nem diadal de ha van folytatás

hát benne és általa él. Kifeszül a háló fú a szél.