A legelső fázás

A legelső fázással visszavonod, minden együtt nézett

kép újabb kráter, visszavonod a teret, ahogy egy fekhely

köré megágyazunk, beágyazunk, magamra hagysz, első

félelmét a rettenet, előkészített a terep, a legelső fázás

az utolsó, víz folyik rólad, mikor

fázol, motyogsz a megszokásról, hagyod,

vastagodjon a por, amíg törülheted.

Leírod, hogy milyen elaludni: hosszan beszéltél

valakinek, aki azt hitte, itt van veled. Az ágy

szinte felsírt feje nyomától, párnán a csontja

már nincs meg nélküled - koponyát vesz birtokba

föld ilyen elszánt-vidoran, minden nyílásban

lassanként este van, éjszakája lenni, az a te

dolgod. Orr-szem-fülnyílás mint a körablakok,

a sötéttel még ellenne a halott, de hangod

irányából úgy hagyod magára, ahogy

madár szemére zárul a szárnya, elmulasztott

idejében addig röpteted, amíg érzi, elalvó

testet el nem kísérni, ilyen bűnt

magának ki kívánna?