Napcirkusz, régi mesterek
vers (részlet)
A hegytető
Az artistaság hálátlan színészet.
Saját magán túl mit sem jelenít meg,
De a produkciója érthető.
Személytelenség próbál végtelent,
S nem, hogy a vakszerencse mit jelent,
Ikárosz nem így áll a hegytetőn.
Ha nyugdíjszempontúan... hagyjuk is.
Pult mögül italt mér, vagy messze visz
Utazókat - talán saját hajóján;
Mert mit csinálna, izmai lazulnak,
Mert mit töprengene, miféle Úrnak
Vendége volt sok légi kaptatóján.
Oly ismeretesek összetevői.
Cirkuszsátorból nem tudhat kinőni,
Leng, nyaktörések közt ide s tova.
Mert anyagtalanok csak a veszélyek,
Kőből és légből mind a vakmerések,
És vászonmennyország a kupola,
Mely megmászhatatlan, s nekik nem is kell.
Hazaindul az a tömérdek ember,
S a hegy - kintről hegy. Nézik, a mutatvány
Házát, melynek lakója ő, az izmok
S az ügyesség alkotják azt a poklot,
Mely ki sem törhet, mint üdvére vulkán.
Benti hegymászó, mikor abszolút.
Leendő szabadságába szorult,
Kilátástalanság. Az alpinisták:
Kinti társai. Ezt nem is hiszik,
Vagy az sincs, egymás gondolatait
- Ha vannak ilyenek - gyatrán gyanítják.
S mi, nézők, elvonultunkban a törpék,
Zenebohócok, Napcirkusz öröklét
Befizetői, bérletesei.
Az artistákat színes gönceik
- Bámuló társaknak - segíthetik?
Alig-alig helyettesítheti
A védőhálót karjuk, bár csapatban.
Ég óvja őket, itt a benti katlan
Öröklakóit, kitelepülés
Kényszeréig. Kocsmájukba bejárunk,
Bárkájukon kisebb kalandra vágyunk,
Egy-egy összevigyorgás az egész,
Valaha bíztunk, van mutatható
- Ők bíztak -, és hogy élmény a való,
Így mi; az író, hogy érdemes írni...
Én nem hiszem már. Röstellem e dolgom.
De azt sem érthetik, ha egyre mondom.
Két fél, embertelen. Ezt kell kibírni.
Hogy akinek szánhatnám, nincs velem,
Az égi sátor lakója vagyok,
Sátoré, mely bent magamra hagyott,
Tűntében él egyre a félelem.