A reggeli oltás után
vers
Hontalan Iván szanatóriumi verseiből
Fekszel az ágyon mozdulatlan.
Alszol, ébredezel.
Lehetnél talán elszálló, tiszta lélegzet csupán,
túl a fájdalmon, az ismeretlenen innen,
ha nem moccannál.
Mintha örökre fekve, vagy bárhogy,
ahogy lenni szeretnél, maradhatnál!
Ablakodból a halott füveken, satnya fákon
túl messzire látni,
de nem vonz a messzeség sem.
E falak között is elérhető lett volna,
ha létezne tökéletesség...,
mert volt ennek is a, miféle?!, hite.
Olyan jó, hogy az idő múltával ez
is teljesen kiég,
ahogy a se kívül, se belül, se honnan,
se hova, vagy hogy maradnál-menekülnél.
Kinézel olykor a közeli beteg ágakra,
egykor itt erdők állhattak, árnyas ligetek,
hull most is képzeletbeli kaszásoknak
az az egyszerű rendje -, melyet még így,
pusztán ekképp látva, mindenféle vélt
rend fölé helyezel.
Ez, így, vajon meg meddig marad?
Ne számigálj, fölösleges agytorna,
más lennivalód úgysincs, mint a semmittevés,
s ha ezt a kérdést föltetted, akkor már, ez is,
mire elég?
Visszabámul a tükörből
az éktelen üresség. Önmagadat őrizgetni
nincs miért, hisz mi jöhet ezek után,
ha semmi sem jel, ha ez sem az a vég,
és e megfoghatatlansággal
nem tudsz kezdeni semmit sem.
Egyszerű tudása van csak annak,
hogy ha valami elkezdődött, véget is ér,
ami mindörökre elmúlt,
szívet tépő már csak az lehet,
ám valami mégis mondatja most
ezt veled, motyogsz összevissza.
Össze -, vagy mégis inkább, valahova,
valakiknek, vissza-beszélsz?