Játékos viszont-ajándék: alkalmi vers
vers
A vers ajándék, amit a megajándékozottnak viszonoznia illik, alkalom adtán, akár verssel. Ilyen alkalmat adott most nekem Rába György legújabb kötete, a Földlakó. Megkaptam, s mivel magam is a vers földjét lakom, versajándékkal szeretném megköszönni. Poeta doctust köszöntök, Horatiust veszem elő tehát.
A harmadik epódoszt Rába György fordította, s ez megszabja a mértéket: váltakozó hatos és négyes jambusokban fogok írni. Hogy miről? Arról, amiről a kötet szól: a költészetté tett élet panaszáról és dicséretéről.
Laudatio vitae rusticae, hirdeti a második epódosz címe. Ezt az alkalomhoz alkalmazom: Laudatio vitae poeticae. És belekezdek, horatiusi ihletéssel foglalom bele versbeszédembe a Rába-versek olvasmányélmény-anyagát. Sort sor után írok, és minden sorba beiktatok az egymásra következő Földlakó-költeményekből valamit. Hogy lehet alkotás az iktatás - hogy lehet így költeni? Annak, aki a Laudatiót hallgatja, ezt nem kell tudnia, ha csak nem ő az ajánlásban megidézett tudós költő, aki nem is kérdezi. Játék a vers kapom-adom dialógusa; örülnék, ha a hallgató kihallana belőle egy-két hangot, s ha a címzett örömét lelné önnön visszhangjaiban.
LAUDATIO VITAE POETICAE
Rába Györgynek
De boldog az, ki versben él mint földlakó,
s évszámra fejti titkait,
akár a nyár, akár a tél! Remélheti
talán, hogy nincsen egyedül,
mert alkonyát hajnalnak érzik emberek,
ha látják karnyújtásnyira.
A perc számít: az írás és az olvasás
légyottja, a találkozó
szemek varázsa, mely a természetre bíz
rejtetten bővülő reményt.
Így lesz, ha lesz, a napnyugtából napkelet,
ahol megszületik a vers,
a nappali természet rögtönzése mind
így lesz magántörténelem:
magunk leszünk ajándékozó indulat
és elfogadó útitárs,
hogy megmozduljon a névtelen állapot
mint ismétlődő ingaút...
Indul az olvasó, mert mennie érdemes,
igazmondó emlékezet
viszi a múltba, lelke elkalandozik:
hol kóbor ebtől futna el,
hol vadmadárral szállja át a távlatot,
uszadékfára költözik,
vagy háztetőn goromba szélben imbolyog...
Hullámhegy és völgy egyre megy
a költőnek, kutyákat és sziréneket
a messzi örvény összemos,
a gyermeket az években meríti meg
a sorsát mozgató erő,
s ő bódultan, az élet-ittas könyvlapon
öreg-magát most megleli...
Időnk telik, a volt és van s az újra lesz,
mint víztükörben, egybeér -
mondom, kiszabva versem végét, s érem is
óvatlanul a félidőt.
Kezdem tehát megint: a mássá változást
megélni mindig más titok,
maradnánk végességünkben csökönyösen,
de átperget örökmozink
az időn, a magafelejtő pillanat
már túl későn eszmélkedik
ahhoz, hogy el ne ejtse, bárhogy is vigyáz,
legendának vélt semmijét.
Az üres kézbe fogva semmi sem marad,
kihullanak a limlomok,
égő otthonok, elhamvadt történetek
pernyéje végtelenbe vész...
És mégis van, túl minden képzelőerőn,
a veszteségben nyereség,
ha a lenyomtatott szavak, a mondatok
megőrzik árnyékuk nyomát,
s az eltüntethetetlen folt a klasszikus
időtlenségben felragyog.
A látomás a látvány helyén átdereng
megnyitva tömegsírokat,
és kisarjad önkívületében a hús,
zenében támad fel a test,
ha romlását harmóniává írja át
az önmagától idegen,
s így mindennel rokon, mindig alkalmatos
újrateremtő vágy: a vers...
Eltűnődöm a példán, ahogy olvasok.
Nincs menthetetlenül öreg
költő, amíg a hirtelen csönd hangot ad,
amíg kinéz az arc mögül
az ámuló tekintet, és megörökít
Tünékeny emlékképeket.
Az örök béke termőföldje lenne hát
a jó írás? Hát nem hiszem?
Igen vagy nem: a földlakó, ha versben él,
boldogtalan, de boldog is.