Neápolisz, Neápolisz!...

Mi ez a mélyebb vágyakozás, honnan

    ered; és hol tartja titokban egyre mélyülő

csatornáit, a hideg víztárolókat, a kert pazar romokban

álló asztalait? Ki fakasztja, apasztja el a

vizét, és miért kínál, unszol annyi életvággyal

        egyszer, máskor pedig

üresen sepri, tépi szét hajadat -

csapdossa őrült szerető módjára az arcodat a

tengeribeteg, ideges, megbolondult szél?!... Csapdossa,

mossa nehéz arcodat az őrült, tengeribeteg szél!... Tépdes,

simogat, ölel, fojtogat, megmosdat, majdhogynem

megfullaszt!... De hát téged épp ezért is érdekel, hogy

    mi ez a mélyebb vágyakozás, amiért akár hazudni is

tudnál, és ha kell, hát könnyedén csalni kényszerülsz - amelyért

odahagysz asszonyt, családot, családi házat, rendet; mi az, ami

    elhajt, vonz, legyűr, elragad, mi

az, mi lehet? (...) Érett, érettebb főnek kell itt

átvonulnia, hogy végre az időt és az életet valahogy belélegezze,

szabad teljében megértse, és többé már meg ne tanulja, csak ízlelje

    felszabadultan a bort, amit

Loreius Tiburtinus kertjének

        immár teljesen elvadult szőlőiből sajtolt

az étvágy

        s a rothadó enyészet!...