Évek, tárgyak

Julinak, mindig

 

6. A kovácsoltvas

 

A kovácsoltvas rácsokat akkor szedtük

össze, mikor nemcsak a régi Budagyöngye

egyenetlen kockaköveken álldigáló

sörös és lángosos bódéit takarították el

az útból, hanem a MÉH-telepként funkcionáló

foghíjtelek melletti, borostyánnal befuttatott

öreg villaépületet is ledózerolták, talán a romok

közül, talán konténerből ráncigáltuk ki

az erkély rozsdamarta, de arányos 

mestermunkával megszerkesztett korlátját,

vittük haza, azzal, hogy majd ha lesz saját

házunk, okvetlenül ezek a rácsok

védelmezzék, be is tekertem őket

a nagyanyám fóliasátraiból maradt

végtelen, átlátszó műanyag-leplekbe,

nincs kertész fóliában nevelt kései

paradicsomok, egyebek nélkül,

vagy lomtalanításkor vagy költözéskor

szabadultunk meg aztán az otromba

csomagtól, s most, jó néhány saját,

nem saját lakáson túljutva még mindig

nem körvonalazódik az az igazán,

egyszer s mindenkorra saját ház,

melyre legalább képzeletben

odailleszthetnénk a múltból mentett

kovácsoltvas rácsokat.

 

 

7. Csupaüveg

 

Csupaüveg teáskanna: egészen

vékony volt a fala, mint kémcsőnek

a kémia-szertárban, egyikünknek sem

volt túl messze akkoriban még

a középiskola, és ugyanúgy

is nézett ki a teafilter alámerülése,

mint valami kísérlet, kísérlete éveinknek,

mint mikor a hipermangán szemcséiből

felkavarognak a vöröslő szerpentinek,

és erezettel keringik be a vizet,

ezek a gyümölcstea-vér-fonalkák

akkori estéinket befutották, mint

levelet a szálas erek, s bár később

a levél anyaga kipereg, marad a

nedvkeringés egykori helye, a csupasz váz,

s még kavarognak emlékezetemben azok

az üvegfalon át bámult, verdeső

festékszálak, akár hajszárító fútta haj,

szél fútta fű eszeveszett csapdosása.

 

 

8. A réz gyertyatartó

 

A réz gyertyatartó, nem tudom, úgy benne

volt nekem minden, ami kettőnkre vonatkozik,

úgy találtuk lomtalanításkor, nagy szenvedély

volt ez akkor, ma már rettent a felhalmozott

tárgykupac: az idei, tavalyi, két év előtti, három

év utáni ruhák, soknapi hideg élelem, sátrak,

hátizsákok, a deszkák, melyekből polc

sose készül, a száz esztendőre elég varrnivalók,

minden eshetőségre kész menazséria birtokában

vagyunk, kellene vagy száz év, hogy feldolgozzuk,

de akkoriban még a tárgymánia,

a birtoklás ős öröme kábított, a TISZTA réz

aranyigézettel babonázott,

s még inkább az arányok,

az aranymetszés, a rusztikusan

kigömbölygetett forma, a gyertyatartó

pohárka vízszintes, keskeny

recéi, a talp elegáns zömöksége, a nyak

se nem túl karcsú, se nem túl testes

vékonyulata, rajta az ádámcsutkányi

göbbel, a réz helyenkénti horpadása,

mint férfiszínész arcán a sebhely,

mindez valahogy jobban kifejezte

vágyainkat, mint ahogy azt

hosszú beszélgetések során csépelt

szavainkkal, vagy mozdulatainkkal, öltözetünkkel

el tudtuk mondani-mutogatni,

mai nap is, ha utazunk valahová,

magunkkal visszük az imádsághoz,

hit és átmenetiség lobogja körül,

mint akkori életünket.

 

 

9. Japánból hozta

 

Japánból hozta édesapád a balett-táncos

lánykát, aki a zenehenger

ritmusára a mini műanyag parketten

körbeforgott, gyerekként giccsesnek,

érdektelennek tartottam az ilyesmit,

a leendő nagy kan nyomkeresőket,

felfedezőket, talpas poharat puszta foggal

harapó börtöntöltelékeket csodált

némi félelemmel, selyem, tüll, potyogó

könnyek nem kísértettek, bár a gyufaárus

lánykát, s a diótörő históriáját

azért megsiratta, igaz, senki se látta,

és mit senki se lát, ugyan létezik-e,

de most, utólag, mire megtanultam,

hogy a férfiak is sírnak, de még hogy!,

asszonyuk vállába vagy fetrengve Isten előtt,

gyereküktől kérve bocsánatot,

most megértem a dallamot pittyegő

vastüskék morze-jelét,

azt hiszem, pontosan úgy, ahogy

takaród alatt a sötétben, a családod szuszogása

vagyis nyolc más ember lélegzete plusz a tiéd

kavargatta levegőben te értetted egykor,

most látom azt, amit már nem láthattam,

mert mire megismertelek, a puszta váz,

a fémszerkezet maradt csak,

azt zenéltetted olykor,

látom, ami nem látható,

a körbesikló lánykát, kit elnyelt azóta

a plexitó.

 

10. A három feszület

 

A három feszület közül az egyiket a brüsszeli

vágóhídi piacon vettem egy arabtól,

egy fej káposzta ára volt, tiszta vörösréz,

bár nem tömör, karja csonkjai ásítoztak,

dróttal rögzítettem a falra, a másikat

a bolhapiacon egy másik arabtól,

nagy, liliomos végű ónkereszt,

cifra, kiöntött ónvirágokkal,

a szára el volt törve, a sekrestyést

vághatta valaki fejbe, úgy jutott hozzá,

a vallások közti dialógus jegyében keményen

néztem az árus szemébe, harmadára

alkudva le a vételárat, ötvös barátunk

hümmögött, az ónt nemigen

lehet forrasztani, kényes anyag, ez a kereszt

később az ablak előtt állt dolgozószobámban,

s a telefont igazgatva többször

sikerült magamra döntenem, élő

szemrehányás a rám zuhanó Istenfia,

a korpusz anyagát erősen kikezdte

a sok esés, most itt áll ablakom előtt,

és minden nap végigfut hátamon

a hideg, két leszakadt kar csüng a keresztről,

a megcsonkított test valamivel odébb hever,

valamit csinálni kellene vele, mint annyi

minden mással egyébként itthon,

a harmadik vadonatúj volt, csak az

ötvözet lehetett gyenge, ágyunk felett

lógott, egyszer onnan esett le, a két kéz

elpattant, levált a fáról a bronzszínű test,

válla felett az izmot átfúrva kellett

egy szeggel visszaerősítenem, elég

brutális megoldás, de mégiscsak

erre esküdtünk

a templomban anno,

ez a korpusz köt össze

minket.