Hazatérés
vers
Porzott az út, szemembe rázta
szürke kontyát, elvakított.
Duzzadt eget szurkált a nyárfasor,
nyakamba dőlt a hőség.
Házak és kertek összementek,
a kurta utcák önmagukba folytak,
s a végtelennek hitt mezőket
fukar valóság szabta el.
Az nem lehet, hogy csak a gyerekkor
színes optikája tette!
Valami mélyebb kényszer hajthatott
az álmokon is átütő erővel,
mint holdkórost az égi vonzás:
másik test illata,
a földbe dugott magok késztetése
életre törni.
Elsétáltam a Holt-Tiszához.
Utánam néztek kerek asszonyarcok,
mint napraforgók kerítés felett,
baráti kéz gyengéden hátba vert.
A parton csend, a horgász
botja végén figyelem feszült.
A nádas lába közt babrált a szél.
Úgy dőltem a part zizegő füvére,
mint öreg fa saját árnyékára.