Álmos valóság

Havonta egy-egy éjjel. Nem mondom, hogy elég,

de megélek belőle. Vagy rajta. Alig várom,

hogy visszaidézhesse zaklatott figyelmemet az álom.

Fordul, de zökken a tökéletlen lendkerék.

 

Miként a sikerekben vagy a szerelmekben.

Ez a kettő, nem kedélyborzolásból mondom, nem illik össze.

(Nem tudtam feléd lépni, kérdezni nem merem, hogy jössz-e.)

Egyre gyakrabban sikerül a dolgokba belefeledkeznem.

 

Ez a szertelenségek szabálytalansága.

A körvonalak izgató sejtetése.

Ilyen maradt az ébrenlét. Miként a nyárból az aranysárga

 

kikopott, maradt a hiányok ritmusa: ne, mégse.

Talán utolsó, súlya szerint, olyan erős vágy nyom:

te ne ritkulj meg bennem, ébressz, örökös álmom!