Egy áradás margójára

akkor hat éves lehettem

 

a vízben lépdeltek apáink

vállukon minden mi is a nyakukban

szorongattuk izzadt csillogó fejüket

kezünk-lábunk körülfonta eredetünket

ahogy az indák a fákat

és óriáskígyó éjjeli áldozatát

izmainkban félelem feszült

az ölelés a biztonság illúziójához kellett

 

azt hitték a felnőttek

Kosi már nem a barátunk

eddig táplált és tanított

most megfojtani készül

elűz kunyhóinkból és iszappal

lepi be emlékeinket

sáros papírdobozokba tömörült remény

sejlik fel mint az asszonyok fején a vízhordó edény

 

apáink lépte a Kosi vizében

a folyékony betonba ragadt menekülés

cipelték létük málháját

lábfejük folyó lepte városokba ütközött

elnyelt családtagok állatok tetemébe

 

mégsem erőlködtek

milliók hullámzottak a térdig érő sorsban

apáink kezében voltunk

alattunk süppedtek nem szomorú nem vidám tekintetek

a mindent elhódító vízbe

 

áradás idején nem szidtak akkor sem

ha száraz talajt érve láttuk

elveszett kopott papucsunk