Ahogy a levelet szokták

Meghalt? Nem, csak összehajtogatták,

ahogy levelet szoktak, ha telerótták a lapot,

és félbe hajtják, hogy borítékba férjen.

Egymás mellé simul eleje és vége,

találkozik az első és utolsó sor,

magába záródik a történet. Feladható.

 

Meghalt? Nem, csak látszik már a hajtás,

hajlás a térdben, hátban, gerincben,

leélt életidőben. Mint lábnyomokon

– egykor oly sietős botorkálásokon –

lépkednél vissza, sorra a sorokon

térve haza a történet-kezdethez.

 

Meghalt? Nem, csak véget ért a rovás,

megtorpant a kéz, a láb, az életvágy,

megállt az ember, hogy körbenézhessen.

Megáll és megrezzen. Miért s hová

ragadta el őrült rohanás, mely

nem vitt sehová... A papír széléhez.

 

Meghalt? Nem... Nem halál, nem hajtás,

gyűretlen üres lap, csillogó... Indulás,

érkezés? Ott lebeg minden rejtjeles

történet, bontatlan időben, és majd

eljut ahhoz, ki a bontatlant felbontja,

és olvassa, ahogy a levelet szokták.