Szemfényvesztés, ragyogó fényben
vers
(James Tissot Kathleen Newton egy karosszékben című képe nyomán)
Mintha itt se lenne. Így. Ne mozduljak.
Rögzítsem tekintetem, fejem. Mintha
épp csak felnéznék a könyvből, túl a képen.
Felejtsem el, hogy vagyok,
hogy nem vagyok egy a székkel, amire
támaszkodom, sem a látvánnyal,
ami belém ivódik, de nélkülem,
kívül az ábrázolt látvány-kereten.
Jó. Nem vagyok különb a széknél, ami
megtámaszt, támogat. Hogy ki vagy mi
helyett és meddig, az most nem lényeges.
Alattam van, és egy vagyok vele:
keverésre váró festék a rámán,
kimerevített pillanat, önfeledtséget
sugalmazó beállítás; moccanatlan,
több hónapig, kora délelőtt.
Megrendeltem, hogy majd nézzék
hosszan, milyen volt, amikor azt hittem,
senki sem lát. Öncsalás és csalatás,
amit csak nagy művész adhat,
vagy ismételhetetlen idealizálás –
egy ismeretlen idea nevében.
Szépség? Ifjúság? Ártatlanság? S rózsás?
Minden névre hallgat, bármelyik lehet.
Aki e képre tekint, meglep – és én
rajtakapom, ha zavarba jön. Farkasszemet
nézünk: egyedül van, ha engem úgy lát;
romlott, ha ártatlannak;
és becsapható, ha elhiszi, hogy az
vagyok egyedül, amit ott lát.
A festő is csal, én is, ő meg magát
szedi rá, kéretlenül.
S hogy ki mindenki él e trükkel? Ember
legyen a talpán, ki tudja, mit kér,
s mit adhat festő, önmaga
képén kívül.
Hogy ismerném magam? –
Hát nem. Az idő nem rögzíthető,
bárhogy próbálja is a festő,
csak felvitt réteg mind: én, te, ő.