sokáig álmodtalak
vers
sokáig álmodtalak
de a hajnali villamos zöreje
betolakodott az ablakon
a kihangosított sóhajok közt
süketen bámul az elnémult óra a falon
másnapos pilláink nyiladoznak
– ennél gyávábban már emlékezni sem lehet –
a szem kiválasztja ami neki való
mint amikor a fehér takaró alatt rád leltem feketén
aznap jöttél haza a tengerpartról
arcodba beletört az idő
kevéske hajadat kerestem
akárki lehettél volna
bizsergető tenyerem megtalálta a folytatást
de ez már egy másik történet
szerencsére nem kell elmesélnem
elég ha tudod hogy még emlékszem
s hogy kimeríthetetlen történet maradsz –
testem lépést téveszt törvényt sértve didergek
megmosolygod görcsbe rándult arcomat
tanulj meg hazudni jobban – súgod
és nevetsz csak nevetsz míg bele nem
ájulunk a részeg éjszakába