Kőris
vers
Az a kőrisfa a kemence
mellett állt, az udvar sarkában,
és onnan mindent látott,
ami megtörtént holdas és
holdtalan éjszakákon, a
menyétasszony vérengzését
is egy májusi hajnalon, a szél
meg a nap barátja volt,
a kövesút melletti nyírfáké,
feléjük dőlt a drótkerítés fölött;
furcsa, nem? kérdezte tőlem
az útkaparó: egy fekete kőris.
Magasan hordta magát
az almafák, szilvák fölött,
a kemence füstje nem bántotta,
a szemközti dombon komoran
uralkodó, villámsújtotta tölgy
tetszett még ennyire nekem
tízévesen, integettek egymásnak
megnyúlt árnyaikkal szeles
naplementén, jól emlékszem;
mikor egy karvastagságú ága
elszáradt, apám vigyázva, a kis
piros nyelű fűrésszel leoperálta;
kemény, mint a csont, mondta,
érzed? És eltette a kamrába,
a káposztáshordó mögé;
jó lesz ez még valamire.
Lett-e? Nem tudom; talán.