Kiválik
vers
„Minden valóságos élet – találkozás”
(M. Buber: Én és Te)
A parkban lámpatestek,
kavicsos ösvény, bronzszobor,
kopott padok, szál kopjafa,
néhány virág, egy-két bokor,
és fák is vannak. Ha fúj a szél,
mind egy ütemre ringanak.
– Én is itt vagyok egy padon
az indigókék ég alatt.
Nem mozdulok. E földöntúli parkot
időtlen idők óta nézem.
Így létezünk: színek és árnyak,
festett valóság élőképen.
A fák szétszórtan. Egy platán
a többiek közül kiválik,
lombjával biccent, előrehajol,
foltos törzsén a kéreg hámlik.
Nem egy fa már a többi közt,
akikhez nincs közöm –
valami végleg változott,
és megszűnt a közöny,
amellyel letapogat, felmér,
leltárba vesz mindent a szem,
és megállapít, besorol,
kartotékoz az értelem.
Ülök, meleg szobor, a pad
kinyújtott tenyerén,
a pillanatot elfogom,
örökre az enyém.
Minden felismerés
megváltoztat, felébreszt.
A platán elindul felém,
lépteink összeérnek.