Ő és Én
vers
Martin Buber-fraktál
Egy fát szemlélek. – Egy fa szemlél engem.
Befogad mint képet: árnyék a fényárban,
összeszaladó szürkéllés, a háttér kékje
vadul kiszorítja. Megérezhet mint mozgást:
befelé futó gyökerek az emelkedő törzsön,
egy pár belső levél lélegzése, végtelen
közlekedés a külvilággal, s maga a megtorpanás
a növekedésben. Egy fa sohasem lesz felnőtt.
Mindig van mit elérnie, mindig van hová tovább nőnie.
Besorolhat a fajtámba, fölépítésem és életmódom
alapján izgága, zabáló lénynek tarthat, bár legalább
a leveleit nem eszem le, a kérgét nem rágom meg.
Megteheti, hogy nem lát egyébnek, mint törvények
kifejeződésének. Megteheti, hogy pusztán számok
közötti viszonnyá old – örökkévalóvá tesz. Maguk a számok
is feloldódnak benne. Hány gyökered van, kérdezem
tőle, egy ágát vonogatja, fölső koronáját tekergeti.
Minden, ami a lét sajátja, bennem van: az alakja
és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása
az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez
a maga hiányosságában. Szétágazó hiányaiban.
A lét szerkezete az emberben – mint egy fáé.
A fában – mint egy emberé. Az ember nem benyomás,
nem a fa képzeletének játéka, nem kedélye valamelyik
állapota – az ember valóra vált rémálom. Motorosfűrész
zenéje nem csapja meg a fa fülét, tarvágás látványa nem borzasztja
képzeletét, eltolja magától a világot, a mi világunkat,
csoda, ha néha egy cseresznyefa feleútig fölenged a lombjába.