Parkizom
vers
Valami
park-félébe keveredtem,
ösvényei össze-vissza vittek, míg föl nem
ébredtem-riadtam.
Éjszaka volt, három óra.
Ágyamban parkoltam.
Homályosan világított a lámpa.
A szám kiszáradt,
izzadt a nyakam, bokám fázott.
Kibotorkáltam a konyhába.
Az ásványvizet üvegből ittam,
kettőt-hármat lihegtem, egyet fuldokoltam
hozzá rutinosan,
s csak aztán merült föl bennem,
hogy hol is jártam délután:
orvosnál.
És mit is mondott,
mim van nekem?
Mi az a szó?
Egy név.
Kínvigyorban tört rám
a fürdőszoba homályos tükrébe pillantva
az ötlet,
hogy ez is egy tünet,
és örülhetek,
ha rálátok magamra.
„P”-vel kezdődik a „kór” neve,
fölfedezőjéről kapta, három szótag,
sehol nem találom –
Káromkodom,
dühöngve visszafekszem, s párnámra
dőlve próbálok gondolni másra,
akár a parki császkálásra,
és
hagyom, hogy vigyen az ösvény,
a hangzás gyalogosan,
érezzem a vádlimon,
működik még mint parkon átvivő izom,
parkizom talán.