Álszakáll
vers
Nem tudom mi lelt, de
amikor napellenzős
vászonsapkáért mentem
a kínai bazárba, hirtelen
mozdulattal
egy fekete álszakállt emeltem le
a polcról.
A pénztáros megjegyezte:
„Bajusz is jár vele”, s már adta is kezembe.
A boltból másik ember lépett ki.
Hazatért, a család
mulatott; „nahát, hogy jutott eszedbe
ilyen gyerekség, olyan vagy, mint az unokád!...”
– Szakállas unoka? – ámuldoztam, de
már mindenki máshogy
viszonyult hozzám. Igen,
más is lehetek, mint ami vagyok, íme,
az arc perc-embere,
máskor talán bankot rabol,
magányos nőket követ az utcán és
kabátrántással felfedi alsótestét,
valamely hatalom megbízásából elvegyül
az ünneplő tömegben, s adott pillanatban
a szónokra lő,
– az álszakáll puszta birtoklása
megingatja az emberek
letétbe helyezett hitét, feltételezhető, hogy
logika oson a felszín alatt,
visszafogott és pattanásra kész rugók
feszülnek, titkolt akarat, vágy
lobban elő, gyorsvonat-utazás a tér
üresen hagyott kockáiba
– egy villám.