Nyom nélkül
vers
Egyre sárgább és ráncosabb. Mint egy
falevél.
Jószerivel már csak én látom – puszta
élet-szándék, sápadtan s egyre
zsugorodva.
Még jön-megy a kertben, tenné a
dolgát, míg végül a szokott
üszökké hamvad –
gyermekkéz nem gyógyítja.
Talán egy ige megmenthetné (ha
ugyan még annak hívják),
felbukkanva a túlsó, isteni világból, s
életté oldva, amit talál
(amit nem, végül úgyis szanaszét
szórja – mindenképpen
magáévá teszi).
Vajon még mi az övé?
Ül a nyári, aranyszín izzásban, matat,
kalapál, oly télre várva, mit tán már
a következő perc elhoz.
Nézi a hőségbe fúlt napot, üvegtelen.
Fölkel, matat, kimegy az újságért,
örökül hagyva az unokákra a sok
nyomtalan felszáradó
betűt,
ahogy az éjszaka hagyja hajnalra
a köveken őszies hűvösét.