Álmatlanul
vers
Áltatom magam alvajárón várva,
hogy a lélek éje véget érjen,
reszketeg mozifilm a sötétben,
baljós mozigép az elme, tárva-
nyitva, zakatolnak titkos üzelmei,
kopott monokróm emlékkópiák
komoran villannak fel, hibák
és vakfoltok között sejtelmei
zaklatott jövőt vetítenek a vak
falakra – hová forduljak? El nem
bújtat a lágy menedék, a testem
sem, ez a ház csak ártó sugarak
célpontja: összeszűkült szemek lő-
réseiből tüzelő lenézés
szitává lövi az együttérzés
utolsó sáncát a szívben. Kellő
távolságot kell tartani: végtelent.
A háborgó múltat fiókba zárom,
az ébrenlét vasrácsait rázom,
várom a reményt, a virradó jelent.