Felhőjáték

Ősz van, megkezdődött egyfajta
tanulási folyamat, ahogy az egymás
nyomába ereszkedő levelek
memorizálják a reggeli párafoltok
beszélgetéseit.

Madárszárnyak tapasztják össze,
ami már végképp kettészakadni
tűnik, hiszen
annyiszor elveszett:
a nyirkos, magányos eget.

Elvégre minden felhő ugyanazt látja,
ugyanabban hisz; ugyanazon alátámasztó
oszlopokban.
A mondatok végén a pont is ezt a
szándékot hordozza.
Csak épp egy idő után túl homályossá válik
az ég, túl magas, túl kék.
Túl befejezetlen.

Megismerni annyi, mint megkísérelni
birtokolni e megegyezést.
A végére jutni – igazából reszketve
bámulni a megismerhetetlent.