Maréknyi hamu

fülembe gyömöszöli váratlanul
a vattába csomagolt kolompszót
a dombra fölkapaszkodó alkonyat
elpilledve hullong a homály
a rozsdásodó fűre
a völgy alvó krematóriumára
ahol árnyak és csontok kísértenek
egy élve felejtett rigó rikkant
vissza a múltból céltalanul
a lemenő naptól ég az erdő
a hegy tetején porig ég minden
amim volt és most eszembe jut
maréknyi hamu az arcom
amit közétek szór a meggondolatlan szél