Csönded
vers
N. N. Á.-nek
Nem búcsúzkodnál.
Csónakodat mégis vízre bocsátod.
Selyem-eget vársz,
vihar utáni csöndet,
mozdulatlanságot –
pedig nem hiszel, csak bízol.
Támadni fog a szél.
Ladikod veled vagy nélküled,
tengert vagy partot ér.
Fiatal, szálegyenes fákból
ácsoltad napokon át.
Tenyered fölhasadt,
összekulcsolni fájt –
viselted; viseled
sebed nyomát.
A vízben járó erdő
csak állomás.
Száraz ágak keresztezik csönded.
Alig láthatók, árnyékuk nincs,
de megkarcolnak,
ahogy szembejönnek.
Se part, se rév.
Ameddig érsz, az a határ.
Pórusaidból szivárog,
árad, buzog, ringat a táj.