Nénék
vers
Levél egy régi fénykép alakjaihoz
Maradjatok még,
nénéim, a csillaghegyi kert
rögzített sugárfürdőjében,
barackfa-lomb és békéltető árnyak
áldása alatt,
Auschwitz után, s még
Rákoskeresztúr előtt.
Régen készülök írni, de ahogy mondják,
erejét veszti a toll, különösen ha
gyermekkorom általatok párnázott
szegleteiből igyekszem betűimet
ráölelni e képre: három
mindenen átment öregasszony a nádszékek
fonott rámájában. Láthatóan
gondos csomagolásban a hátrahagyott Múlt,
bent a házban illatos selyemszalaggal
átkötött levelek, vissza nem jött férfiak és az a gyermek,
levente sapkában, mellén csillaggal jelölve;
ráhajoltatok a képre, mint most jómagam,
szerencse-fia, kései megmaradó;
erről szólna e levél, a fotográfiához
címzett episztola-hullám,
e boldog nyárutó csalóka fénytörése, mert
még ekkor is egy megbúvó diktatúra
csalfa kegyelme fürdőztetett a kertben,
valaha egyenes tartású szigorú matrónák,
illem-apostolok, az asztali
jól-viselkedés átmentési manőverei
a hetvenes évek szakadékaira, glazúrral
bevont mellőzéses lét, de hát
túléltetek - ez az életmű maga, a fennmaradás
mint emlékmű, filmre merevített pillanat;
lencsébe néző szemetek hagyatéka
felém pásztáz a lombokkal bélelt augusztusi csendből.
Maradjatok még, e befejezhetetlen levél
címzettjei - fényjeleit
mint mesebeli morzsát hintegeti ez a délután:
visszatalálok-e nyomain a valaha-létbe -,
nénéim,
aprómintás nyári ruhákban
a csillaghegyi kert képrámájában.