Ők sincsenek fából
vers
Búbánatra hajló, elhanyagolt, nedves lábú özvegy
– fűz, mos, takar is, loboncával minden szélben
felsöpri a földet – vízkedvelő párt keres.
Legyen nyolc-tízméteres.
Illatozó, hamvas, ápolt lombú kajszi-lány
(családfája megfelelő, földlabdája se silány)
termőre fordulna már:
álmaiban barackot nyom csemetéi fejére
egy favicces férj oldalán.
Árnyas-arányos királyi bükk, ükunokákkal
mindenütt, kiegyensúlyozott párt remél,
kit nem fordít el vihar, szeszély;
ki szintén botfülű, falábú,
és nem bánja, ha ura gyepes –
szíve legfőképpen úgyis
a koronájáért repes.
Otthonából kihajított vadóc magonc,
szerencsétlen négylevelű gesztenye,
szelíd érettársa mellett
gyökeret eresztene.
Ha leveleimen bezörget, talajvesztett
ifjú tölgyet támogatnék mindhalálig.
Évgyűrűink számlálgatva
megérnénk, hogy erdő áll itt…
Formásnak mondott köztéri luc,
kit nem vidít föl már a pucc
(bár a szmogtól kissé sápadt,
fölkérték karácsonyfának),
ékszer-tobozaitól is megválni kész,
holott fényűző élethez szokott;
csak szeresse egy zöld vitéz:
nem kell se szép, se vagyonos társ,
ha örökifjú és jó borostás.
Szálfatermetű szilvafa, későn érő,
épp csak zöldell, szívesen együtt ringana
telt idomú ringlóhölggyel.
Egyedülálló, kopaszkás libanoni állampolgár
vigaszául messze földben csak a modellkedés
szolgál. Levelezget fűvel-fával, képet küld,
ha jó a kezdet, jeligéje „írjon bárki”,
és nem átall lelke mélyén
cédrus helyett hársra vágyni.