Kaszkadőr és kaméleon

– Van szerencsém! – bólintott felém a váratlan vendég, de csak egy pillanatra nézett rám, szeme máris híres házigazdánkat kutatta. – Legmélyebb tiszteletem! – hajolt meg színpadiasan az író előtt, aztán két lépést sasszézott oldalra. – Kisztihand! – lehelt háziasszonyunk kényszeredetten nyújtott kezére. Kockás zakójában, németes akcentusával és ezekkel a régimódi szófordulatokkal úgy hatott, mintha egy két világháború közötti magyar filmből lépett volna a balatoni kertbe. Karakter nélküli arcából ma már csak a tekintetére emlékszem.
– K... vagyok. A szomszéd házat jöttem megnézni, a tulaj rögtön közölte, hogy itt lakik. Gondolom, az Ön szomszédsága növeli az ingatlan értékét, ha-ha-ha... Azért bátorkodtam betörni, mert néhány éve megfejtettem a Biblia titkos üzenetét, és ezt szeretném megosztani Önnel. Házigazdánk szája megvonaglott. Alig fél órája érkezett Pestről hullafáradtan. A ház előtt már eléállt egy erőszakosan kolduló roma. – Ez gyakran megesik, s amióta egy roma polgárjogi tüntető menet élén lépdeltem, még gyakrabban. – Épp csak bekapott pár falatot, elszívott egy marihuánás cigarettát, váltottunk néhány mondatot, és akkor betoppant ez az alak.
Leültették az asztalkához. Az író, talán hogy húzza az időt, bemutatott.
– Kedves barátom, kőrestaurátor, néhány éve felújította a falu Szentháromság-oszlopát.
A látogató kapott a témán. – Az én sógorom is restaurátor, időnként kijár hozzám Bécsbe, én szerzek neki kuncsaftokat. Furdalt a kíváncsiság. – Ki a sógora? – Csánki Gábor, ismeri? Mint akibe villám csapott. – Hogy ismerem-e? Középiskolai osztálytársam volt, és néhány évig a segédem. Természetesen mesélt Önről. Be kell vallanom, amikor az imént bemutatkozott, nem jegyeztem meg a nevét, de most már tudom, Ön Gábor feleségének a bátyja, Kocsis Ákos. Visszatérve Gáborra, ma sem értem, miért mondott fel egyik pillanatról a másikra. Kérdőn néztem rá, de ő elfordította tekintetét.
Háziasszonyunk helyi borral, a „hegy levével” kínált bennünket. A váratlan vendég a nap felé fordította a rőt-arany színű, olajosan sűrű nedűt, hoszszasan gusztálgatta, és csak utána hajtotta fel lassú kortyokban. Az író ezt a közjátékot használta ki. – Önök tehát közvetve ismerik egymást... Mit szólna hozzá, ha nem én, hanem restaurátor barátom hallgatná meg? Számára amúgy is kötelező a Biblia alapos ismerete. Én meg felsétálok a hegyre a családommal, ahogy ilyenkor szoktam. A látogató csalódottságában szinte összezsugorodott a nádfonatos székben, de elfogadta az ajánlatot.
S mit szóltam én?, képletesen persze, hiszen engem nem is kérdezett az író? Annyira felzaklatott volt segédem és egyben gyerekkori barátom említése, hogy nem is igen figyeltem a szereposztásra. Ma, több év távlatából se tudom biztosan, megalázónak érzem-e, hogy egy híres író kaszkadőre voltam.
– Kérem, érezzék magukat otthon, fogyasszanak, és ha netán előbb mennének el, mint mi visszaérkezünk, húzzák be maguk mögött a kaput – búcsúzott házigazdánk, kézen fogta kislányát, és feleségét előreengedve, nehézkes járásával kiballagott az utcára.
Kocsis Ákos rögtön töltött magának egy újabb pohárral. Reménykedtem, hogy elmarad a bibliaóra, de ő nem kegyelmezett.
– Nos, a kulcsot a Jelenések könyvében találtam, és a hetes számból indultam ki, ami ott alapvető szimbólum, a hét pecsét, ahogy sorra kinyílik...
Ő előadott, én meg vágatlan snitteket vetítettem belső mozimban. Lehet ezekből most épkézláb film?