Tonio Kröger panaszai
vers
Furcsa azért, hogy mindig
ugyanazok a dolgok fájnak.
Hogy a szenvedés még nem tesz
költővé, csak rabjává a monotonitásnak.
Azokra a nehéz, megfoghatatlan
pillanatokra gondolok, amikor
jó volt: a mosolynál láthatatlanabb
örömre, az átbámészkodott délutánokra,
és egy-egy tánclépésnyi csöndre.
Azért kétségtelen, hogy más voltál,
ecsetre, nem tollra való,
inkább festett kép.
S furcsa, hogy csak mosolyod teremthet
az üvegnél törékenyebb rendet,
és hogy hiába ír ezt-azt az ember,
komoly, fekete tintával,
megmásított nevekkel,
csak egyre kormosabbak leszünk,
mint az éjszakában játszó macskák.
Sosem szerettem táncolni –
aludtam volna; a tánc neked kellett.
Most utazom, és kicsit fáradt vagyok;
a soroknak döntöm a vállam.
A hajó, mint táncospár, lassan libeg
a hullámokkal párban.