Várkonyi Nándor-idézet

„Ősemlékezése (mítoszai) szerint az ember eredetileg benne élt a harmóniában, teljes közösségben a természettel, tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, a természet alanyává küzdötte fel magát, s rendjét saját, önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen a roppant szerkezetbe: a Kozmoszba, előbb fel kellett ismernie hozzá való viszonyát, átélnie a szerkezet lényegét, rendjének törvényeit. Tettének következményeképp elkülönült... a magány súlya, a hatalom terhe önvádra, a bűn tudatára ébresztette, s ezt az élményt örökítette meg a bűnbeesés mítoszaival. Élete ettől fogva visszavágyódás... S minthogy visszalépnie, belemerülnie többé nem lehetett, újrateremteni, lemásolni igyekezett... rítusaival a Kozmosz törvényeit utánozta... misztériumaiban a paradicsom bezárult kapuit nyitogatta.”

(Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai)