Hard-kier, 2002
vers
79
Az őszi ég, akár egy haldokló keszeg, lassan
az oldalára fordult, megsüllyedt, egészen a vízig,
legalábbis így éreztem a moszatos köveken; eső
készülődött ünneptelen szürkeségben, félbehagyott
munkáktól bőszült emberek csörtettek hazafelé,
gyalog, biciklin, lovakat hajszolva; apokaliptikus
szekérzörgés repegette a mennydörgés iromba
tömbjeit; de nem a szeptember, csupán a neve,
egy mondható szó villant akkor az eszméletembe:
mezítlen, vaküres rémületemé.