Hosszú érkezés

Lépdelek az utcán,

és néha lassítok, néha gyorsítok a lépteimen,

hiszen hozzád igyekszem,

vársz rám, a vendéged vagyok.

 

Százszor, talán ezerszer is jártam már ezen az úton,

de akkoriban meredekebben futott,

máshonnan indult,

és nem mutatott villogó letérési lehetőségeket.

 

Enyhe szellő kavarodik fel a lejtős útra,

hátulról, majd elölről is a lábaim közé fúj,

és megcsikland a metsző borzalom,

hogy milyen hancúrozósnak mutatkoznak olykor

a figyelmeztetések.

 

Nem térek le semerre sem.

 

Időnként persze megállok, hogy szót váltsak

az utamba kerülő járókelőkkel -

ugyanazt látni másnak, vagy a mást egylényegűnek?

A választási lehetőség bizony széles,

és ez hízelgő az idevetődött helyzetének.

 

Nekem már bármi fontos lehet.

 

Néha jó, hogy elfeledkezhetem róla:

az út végén vársz rám;

néha viszont büszkeséggel tölt el az érzés,

hogy nem feledhetem el: végére-járó vagyok.

 

Szemlélődés és belefeledkezés egyensúlyának játéka ez.

 

Néha lassítom, néha gyorsítom a lépteimet,

és lehet, hogy hamarabb odaérek hozzád,

de akkor kevés lesz a mesélnivalóm,

és lehet, hogy sok mesélnivalót gyűjtök,

de akkor darabig még várnod kell rám.

 

A hűvös szellő végigkavar a vendégúton.