Egy nyúl visszatekint
vers
Nincs éveimben drámai pillanat.
Bárhogy kutattam múltam, az egyszerű
(talán szegényes?) példatár nem
s nem mutatott ilyet - és hasonlót
sem. Éltem én? Nos hát, igen: éltem, ám
másképp. Ha bajvívást keresel, regényt
és benne hőst, ne én legyek. Nincs
színpad, amely helyemet megállni
késztetne: elfutnék. "Nosza, Gyávaság!
- mondod talán. - Fuss hát!" S igazad lehet,
mert nem tagadhatom, akadt perc,
melyben inamba szökött kurázsim
(nyúltól talán ezt sem veheted zokon:
szégyen, de hasznos sport a futás). Tehát
futottam és futottam és ha
nem lihegett a kopó nyomomban,
már megszokásból is, hogy erőm legyen
máskor (ha kell!) futni - nosza, egy lapát,
rátettem még. Ezért, ha mondom,
drámai pillanatot ne firtass
történetemben. Vagy csalom önmagam?
S tán mind, mit éltem: dráma? Ha így van, ezt
miért nem látom át? Mitől tart,
mért nem akarja a nyúli lélek
tisztázni, hogy s mint állnak a dolgok? Ó,
hát strucc a nyúl? Két kajla fülét homok
ha eltömné, hogyan figyelne
sasra, vadászra? Ugyan! De mást is
kell még magamtól kérdenem: életem
drámátlanul szürkébb? Kevesebb? Ha nem
volt benne dráma, én szegényebb
lettem? A félelem, az kevés? Mert
abból bizony nem volt sohasem hiány.
Félek, ha félnem kell, s ha nem, akkor is,
mindig félek. Vallom, jobb félni
mint megijedni. A régi mondás
kísér kitartón: társ, kalauz. No, hát
ez van. Ha dönthetnék, milyen életem
legyen, mást kérnék persze: békét,
nyugtot. A színem a szürke, azt nem
bánom. De egy kis csend, megelégedés,
jól jönne. Dráma? Nem, köszönöm, talán
eztán sem érezném hiányát:
líra felé gravitál a nyúlszív.