Szavak egy földrészhez

A kábulatnak vége. Ólmos és

fájó tagokkal, káprázva ocsúdik,

akit az idő fölzavart. Nehéz

az ébredés, akárha szíjakat

kéne letépni a testről, erő

s akarat nélkül. Évszázadokig

tartott, úgy rémlik, az álom. Repülnek

a jók, végső könnyűség zálogát

tartva foguk között. Ez másmilyen volt:

vonszolódás a mélyben, valami

sűrű, kesernyés gőzöket eresztő,

hínáros szennylé foglyaként. Ha így

történt, ha nem, még itt a szag, pedig

ez már az öntudat napfénye. Hozzád

 

kell mennem, szól az üzenet, ezért

eszmélek. Mondják: csak benned, veled

lehet tovább élnem. Én nem tudom,

honnan tudnám? Aludtam. Hogy anyám

volnál, úgy hírlik. Nem tudom. Talán

öleltük egymást egyszer, régen - ezt is

elmosta az önkívület. Az arcom

más, mint a te fiaidé, a bőröm

kicsit fakóbb, szemem vágása szűkebb,

tömpe az orrom, lassabban beszélek,

de gyorsabban felingerel a szó.

Lehet, láttalak valaha; lehet, hogy

te szültél, de azt sem tudom ma már,

ki vagy. Ki vagy? Van egy mese: királylányt

 

rabol vad bika képében az isten,

mit kezdjek ezzel? Királylány, bika:

ezt mások álmodták; ez éppen úgy

csak langyos nyál és lehelet, ahogy

minden, amit játékból mondogatnak.

Nem játszom már, az idő eleget

játszott velem. Neveznek háznak is

téged: ez már értelmesebb. Egy tágas

épület - templom, színház, valamely

hivatal csarnoka -, hol összegyűlhet

szertartásra a népség, szórakozhat,

száját táthatja vagy ügyes-bajos

dolgát intézheti. Olykor hajóként

is emleget a képletes beszéd,

 

ezt sem nehéz felfognom. Utazók

lépnek vastag köpenyben a fedélzet

deszkáira - az egyik rokonához

készül, a másik áruját reméli

eladni tengeren túl, jó haszonnal,

de a közös bennük, hogy oltalomra

szorulnak, s ezt hajótest és vitorla,

kormány és árboc nyújtja. Összezárva

vágyik túlélni, megérkezni a

vándor csapat, s a kettő ugyanaz.

A hajó védi őket: aki átjut,

az élhet, s aki él, átjuthat. Persze

akad más szó is, mely sokak szerint

lényegedet foglalja össze. Ősi

 

türelmetlenség, dölyf és indulat;

hódító ösztön, mely a távolit

és egyszerűt lenézi; háborúkban

megölt nők, gyerekek, fölégetett

falvak; képmutatás és felelőtlen

önzés; ítélkezés; vakhitbe bújt

hitetlenség; cserbenhagyás; eszmének

becézett téboly; inkvizíció;

pogromok és államhatalmi rangra

emelt gyűlölködés; könyvek a máglyán

és emberek a máglyán; táborok,

hol a munka szabaddá tesz; a rossz

végtelen ismétlése változó

körülmények között. Van, aki úgy 

 

látja, ez mind: a múlt. Megszelídültél.

Néhányan mégis másként magyarázzák

békés arcod, azt gyanítván, a sápadt,

szürkés bőrszín, csendesség, vértelen

ajak egyet üzen: hogy már nem él,

akihez készülődöm - vagy ha él még,

eljárt fölötte az idő, alig

van valamicske hátra. Vén anyóka,

ráncos menyasszony, ha egy gyenge láng

pislákol is benne, nem az övé már

a szó, a tett. Más diktál. S - ne feledjem -

ismeretes a nézet, mely az összes

eddigitől eltér: ez nem keres

hasonlatot, nem ítél, nem kutatja,

 

hogy élsz-e még, mert azt mondja, soha

nem is léteztél. Ábrándkép vagy, légvár,

gyűrött papíron megfakult betűsor,

mely semmit sem jelent. Van a sok ország,

vannak a népek és az érdekek,

van a pénz és a hatalom, szegénység

és gazdagság - és nincs más. És bolond,

aki mást képzel. Ezt is hallani.

Én persze - én aludtam. Lassan és

fáradtan ébredek, mintha az út

mögöttem volna már, pedig e percig

egy lépést sem tettem. Szemem előtt

még mindig táncol a világ, a törzsem

zsibbadt, szédülök és zúg a fejem.