A felvigyázó panasza

Kész nevelési csőd - a napszakok. Fáradhatatlanul

törik a borsot egymás orra alá. Rég figyelem

a díszes társaságot: kudarcából egyik sem tanul,

nincs bennük szikrányi türelem

 

vagy belátás. Ám a helyzet, mely a legutóbbi

időben megérett, más, mint a korábbiak: annak, amit

mostanában művelnek, lehetetlen kibogozni

okát vagy célját. Lelkem mélyéig nyugtalanít

 

a viselkedésük. Ez már nem kamaszok

tréfája, vaskos ugratás - észrevétlen

átléptek egy határon, mostantól semmi ok

javulást remélnem.

 

Itt felnőttek harca dúl: gáncsolás, sandaság,

s mindent józan számítással terveznek el! Az egyik

övön alul üt, a másik alattomban visszavág,

nincs vége-hossza a viszálynak. Amit estig

 

felépít a délután, az éjszaka egyetlen mozdulattal

rombolja szét; amit fáradságosan

munkálkodva csinos halmokba gyűjt a hajnal,

délre már csak hűlt helye van;

 

ha a délelőtt hinne, bízna és remélne,

kárörömmel löki elé a csalódást az este;

ha a reggel számok seregét írja füzetébe,

a Nagy Egyenlet megoldását keresve,

 

az alkonyat foghegyről, cinikusan veti oda,

hogy nincs is megoldás, zöldfülű hülye,

hiába kínlódtál. Úgy sejtem, ennek nem lesz vége soha,

a testvéreknek nincs többé közös ügye,

 

itt már senki senkit sem érdekel, nem

számít más, csak a

fejvesztett küzdés: mindenki mindenki ellen.

A hajnal, az alkony, a reggel, az éjszaka,

 

s a többiek - valamennyi vádol, rágalmaz, becsmérel,

rúg és döf, karmol és harap;

csoda, hogy a háborút ily hosszan s hidegvérrel

szemléli jóságos szülőjük, a Nap.