Velimir Hlebnyikov

Most, hogy e krakkói tejcsárdában

már megrendeltem egy adag

mazsolás-túrós palacsintát,

eperöntet helyett tejszínhabbal, és a pult

előtt álldogálva várnom kell rá egy percet,

eszembe jut az orosz költő, Velimir Hlebnyikov,

aki 1922 nyarán,

a novográdi kormányzóság egyik falujában,

harminchét évesen éhen halt, és eszembe jut,

hogy Cvetajeva csöpp kislánya végelgyengülésben

pusztult egy Moszkva melletti menhelyen, és tífusz

vitte el Harkovban a költő Pavel Bjesszalkót,

harmincévesen kaparták el a frontvonal mögött,

és tífuszban halt huszonöt évesen a költő

Georgij Maszlov, és Fjodor Kalinyint, az esztétát,

Moszkvában agyonverték, és éhség és asztma és

skorbut végzett a pétervári költő Alekszandr

Blokkal, állkapcsa elrohadt, körme lehullt,

Velimir Hlebnyikov, eredetileg Viktor

Vlagyimirovics, éhenhalt, egy évvel azután,

hogy a perzsa fronton harcolt, és ha nem az éhség,

hát Sztálin golyója dönti földre tizenöt éven belül,

ahogy Pilnyakot, Svidzsinszkijt, Vjesolijt és mind

a többi írót, a cella sarkában ott a kübli, a falon

hányáscsík, az aljasság szeme a sötétben felizzik,

Viktor Hlebnyikov magyarul Kenyeres Viktor,

kenyér a családneve és éhen halt, patak

partján szomjasan,teste a nyár közepén kihűlt,

és arra gondoltam, pusztán azáltal, hogy

eszembe jutott, megszentelte e napot,

és megjelölöm a naptárban, évről évre így lesz,

július tizenharmadika, Hlebnyikov napja,

ne hagyj ételt a tányéron, szeresd az eperszószt