A liget.blog a Liget folyóirat archívuma — a friss tartalom a ligetmuhely.com oldalon jelenik meg.

2004 / 6 · június

G. István László

Madarak rokonának rokoni szeretettel

vers

Madarak rokona

 

Krúgatják sápogják költöző

madarak várt rokonunk ez ő

ha látóhatára beborul

nem tarthat ki helyén konokul

igézik a fény a nyármeleg

áramlatokkal kacér terek

mert a vágy a káprázat nyitott

útján hiszi boldog lehet ott

tündér ígéret kísértené

vándorol a névtelen felé

s mikor amott a láng napokat

nem enyhíti már az alkonyat

megképzik benne volt otthona

indul vissza úgy tudja haza

ha azt mondod hisz nincs szárnya se

nem is éltél emberként sose

 

"Embernek többé ne szülessek / szárny nélkül élni nem lehet" - "ha azt mondod hisz nincs szárnya se / nem is éltél emberként sose" . A Weöres-sorpár a Rába-sorpár előtt. Mi változott? Ötödfeles jambusok helyett ötödfeles trocheusok. Más a sorlejtés és a sorslejtés: amott az anyából földre tett, röptétől megfosztott lét nosztalgiája vagy vágyképzete, emitt a szárnyasság mint antropológiai prerekvizítum. Látszólag kibékíthetetlen. Mégis a vágy és az előfeltétel a próteuszi mitológiában egylényegű. Szárnyra kelni, költözni a "nyármeleg", az "áramlatokkal kacér terek" igézetében s aztán "visszaindulni", mikor a "volt otthon" "megképzik" a szárnyalóban - ez a belső vándorlás minden próteuszi ars poeticában alapmozgás, alaphullámzás. Emberi jegyet nem-emberire cserélni, öregséget ifjúságra, helyén tartottat helyén kívülire mozdítani, vele mozdulni. Alanyban tárgyat lelni, tárgyban alanyt felejteni, az interpunkció nélküli sodrásban, grammatikai örvényességben nem elveszni: vándorlásban válni valakivé.

     Rába Györgyben ezt a vándorlást csodálom és tanulom, a magam módján, a magam rokon-közegében harminc év és nyolcvan év szárny-fesztávolságának egylényegű különbségével - persze az én szájamból a "különbség" nem ugyanazt jelenti: meghagyom Jónás Istenének ezt a relativizáló nagyvonalúságot. Amit tehetek, hogy a rokontémára írt rokonversemet Rába Györgynek ajánlom.

 

Másik víz

 

Egybeért szárnyak, mintha seb nélkül

gyógyulna az ég.

Olajfolt terjed a felszínen,

költözni tanul a szenny,

eloszlik, amíg

odaér.

Sajdul a szél, azt hiszi tenger,

hullámát madárban keresi.

Felhólyagzó égben a szárny

magában mindahány

csattog, együtt a másik víz

ütemét veri.