Tárgyeset; Felhők; Tűréshatár
vers
TÁRGYESET
Álomszerűen puha levegõbe
nyúlik a Kéz: felhõket tépdes.
Hófelhõk vattacsomóit.
Január tizedikét áprilisban,
egy gyereksírást a szomszédból.
Azután semmit.
Gipsznéma legyintés.
Minden lezajlott már,
ünnepély, himnusz, szavalat,
térdszoknyás kislányok
tánca, szülõk találkozása,
műmosolyok csikorgása.
Hosszú féknyom. Az érkezõk
nyugodtak. Hűséges alattvalóik
a tárgyak mozdulatlanok és
nyugodtak. Tetszõleges ideig
tanulmányozhatók. Dehogyis
folynak el. Szilárdak. Lehet
építeni rájuk. Kibírják.
Kibírják aggódó pillantásainkat,
hogy elfolyók vagyunk tulajdonképp.
TűRÉSHATÁR
Egyre nehezebben kelnek szárnyra
a kézbesítésre váró szerelmes éjszakák,
a nyugtalan betűkkel ágáló nappalok.
Megesik olykor, hogy a hétfõ csak
szerdán érkezik meg a címzetthez.
Megesik, hogy télen jön a tavasz,
tavasszal a tél. Teljes a káosz,
de még sincs zűrzavar. Az élet,
bár nyugtalanabbul a megszokottnál,
de a megszokás õsi közönyével viseli
a megpróbáltatást. Söpröget, tesz-vesz,
lobogó víz a tűzön, a csirke megkopasztva,
figyel a kés.