Shakespeare a végeken

Kállay Géza az irodalomért a filozófia, a filozófiáért az irodalom szeretetével rajong. Ez a kettõsség nemcsak attól óvja meg, hogy az elmélet ismert túlzásaiba essen, de attól is, hogy a mŰvészek hagyományos elméletellenességét a kelleténél komolyabban vegye. 

    Az irodalomtudomány divatos irányzatainak képviselõi ugyanis, Heideggerre alapozva, úgy vélik, hogy "nyelvünk határai világunk határai", az emberi valóság "faltól falig nyelv". Kállay Gézát - bár õt magát is fõként a nyelv határvidékei érdeklik - irodalom-érzékenysége megkíméli ettõl a tévképzettõl. Wittgenstein filozófiáját továbbgondolva eleve úgy véli, hogy a nyelv nem pusztán kifejezi, hanem megjeleníti, sugallja, sejteti azt a valóságot, mely pusztán nyelvi eszközökkel soha nem fejezhetõ ki, legalábbis megnyugtatóan nem. Vagyis a kimondhatatlan feltérképezése a mögötte rejlõ valóság fogalmakon túli megragadását is segítheti.

    De Dantóval sem azonosul, aki szerint a filozófiának sikerült, illetve sikerülhetne úgymond "kisemmizni" a mŰvészetet. Danto arra gyanakszik, hogy "...a filozófiák végsõ soron büntetõintézmények, melyek leginkább egy szörny féken tartását szolgáló - azaz valamiféle súlyos metafizikai veszélyt elhárítani igyekvõ - labirintusra emlékeztetnek...", s úgy véli, hogy éppenséggel "az esztétika az az eszköz", mely a mŰvészettel "elbánhat". A posztmodern mŰvészetelmélet látlelete Danto megfogalmazásában így hangzik: "A mŰvészet végsõ beteljesedése [...] saját filozófiája." "S ha ez így van - teszi hozzá -, akkor bizonyos értelemben a mŰvészet véget ért", hiszen "...a tárgyak (a mŰalkotások - B. B.) nullához közelítenek, ahogyan elméletük a végtelenhez közelít, vagyis voltaképpen nincs is más, mint elmélet, a mŰvészet végül feloldódik az önmagára vonatkozó tiszta gondolatban, s csak saját elméleti tudatosságának tárgyaként õrzõdik meg valami belõle."

    Kállay Géza könyve ezzel szemben azt sugallja, hogy a mŰvészet és az elmélet nem falhatják fel egymást, sõt, meg sem lehetnek egymás nélkül. A mŰvészet és a filozófia (és filozófián ebben az összefüggésben továbbra is az ún. tudományosan megalapozott elméletet értjük) egyszerre jelenik meg, együtt formálódnak már Platón óta (a rajongás és a gyŰlölködés által egyensúlyban tartott) folytonos kölcsönhatásban. De bármily közel kerülnek egymáshoz, egy valamiben mindig és elkerülhetetlenül különbözni fognak: a tudomány csak végsõ fokon érheti el azt, ami a mŰvészetnek éppenséggel a kiinduló pontja: a teljességet. A tudomány mindig csak a világ valamely részletét vizsgálja, még akkor is, ha olyan a "teljességgel" rokon értelmŰ fogalmakat vizsgál, mint a "lét" vagy a "világmindenség". Ezek esetében is kénytelen elvonatkoztatni. A mŰvészet ezzel szemben, koncentráljon bár a valóság mégoly apró részletére is, egy önmagában teljes, mert a létezés egészére nyitott képet jelenít meg, melyet az olvasó minden befogadás során teljes, mert intuitív egységben szemlélt világgá formál.

    A mŰvészet és az elmélet manapság tapasztalt "egybeolvadása" ezért nem föltétlenül végérvényes, és azt sem föltétlenül jelenti, hogy a mŰvészet pusztán az elmélet tökéletlenebb változata, vagy hogy a tudományt az alapjául szolgáló mŰvészi intuíció puszta sterilizálásának kellene tekintenünk. Jelentheti viszont, hogy a pusztán logikai-mennyiségi alapelvekre épülõ modern tudomány módszertana a valóság egészének leírására ez idõ szerint egyszerŰen alkalmatlan. Az egyes tudományok világképei sem egyenként, sem összességükben nem szolgáltathatják a világ képét. A mŰalkotásként fölfogott filozófia sem egyéb, mint a filozófia narratívává formált, azaz valamely elbeszélõ médium által közvetített, eredendõ egysége. Voltaképpen ezzel kísérletezett Wittgenstein és Heidegger is.

    A mŰvészet ma is azért szükséges, mert vannak dolgok, melyekhez a logika, a nyelvészet, és a természettudományok eszközeivel nem férkõzhetünk közelebb. Az irodalom nyelve, mely nem ellentmondásmentes logikai struktúrákból építkezik, mint a tudomány, hanem éppenséggel a lét és a nyelv ellentéteibõl, alapvetõen a paradoxonok nyelve. Az állítás, mely képes bennünk a létezés legteljesebb intenzitását felidézni, valamilyen értelemben mindig paradox. A közvetlen valóságot azonban törvényszerŰségek irányítják. S ezek pontos leírására a tudomány racionális és empirikus módszerei az igazán alkalmasak. Csakhogy ezek a módszerek a horizontig meghosszabbítva éppúgy paradoxonokra vezetnek, mint a mŰvészet alkotásai. A világ mint Egész tehát a tudományos megközelítésnek (legyen szó filozófiáról, természet- vagy embertudományokról) makacsul ellenáll: kétértelmŰnek mutatkozik. A paradoxont mint a világ szerkezeti alapelvét legharmonikusabban a mŰvészet képes magába építeni, oly módon, hogy azt önnön szerkezeti alapelvévé teszi.

    De mert a tudomány gondolatmenetei a horizontig meghosszabbítva (és mi a filozófia, ha nem éppen ez a meghosszabbítás?) paradoxonokba torkollnak, a filozófia és a mŰvészet annak ellenére is kiegészítik egymást, hogy ugyanahhoz a dologhoz, a világhoz ellentétes irányokból közelítenek. Az egyik a kezdet, a másik a vég felõl.

    Kállay Shakespeare-könyvének legnagyobb erénye, hogy külön-külön, minden dráma kapcsán rátalál azokra az ellentétekre, amelyek a formál-logikai megközelítésnek makacsul ellenállnak, és ezekbõl bontja ki, nemcsak a mŰalkotás jelentését, de azt a filozófiai gondolatot is, amely az ellentétekben implicite megjelenik.

    Az õ Shakespeare-je hosszú évszázadokkal elõttünk fedezi fel Wittgenstein és Heidegger filozófiájának magvát. A szerzõ ezt minden elemzett dráma kapcsán (hogy egy Kállay által nem kedvelt szókapcsolattal éljek) szinte már "kétséget kizáróan" bizonyítja. A felismerés azonban nem korlátozható Wittgensteinre és Heideggerre, a bizonyítási eljárást a korábbi korok Shakespeare-kutatói is elvégezhették volna, sõt gyakorta el is végezték. Marx és követõi is Shakespeare-ben látták a marxizmus egyik legjelentõsebb elõfutárát (lásd Almási Miklós drámaelméleti munkáit), ahogyan Shakespeare drámáiból a teológiai gondolkodás is a Gondviselés mŰködésének "hiteles" megjelenítését olvasta ki (lásd: Martin Lings). S ez a lehetõség nyilvánvalóan az eljövendõ korok kutatói elõtt is nyitva áll, azaz Shakespeare-ben õk is koruk legjelentõsebb filozófusainak legfontosabb elõzményét pillanthatják majd meg.

    Shakespeare életmŰvében következésként és lényegileg a filozófia történetének teljes múltja és teljes jövõje benne foglaltatik. Shakespeare elmélyült tanulmányozása - persze a Kállay-féle felkészültséghez hasonló elmélyülésre gondolok - akár fölöslegessé is teheti a filozófiai stúdiumokat. Vajon, ha valaki nagyon nekiveselkedik, kedvence életmŰvén - lehet Szophoklész, Dante, Cervantes, Rabelais, Stendhal, Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Csehov - ugyancsak képes volna mindezt bemutatni? Egy idõ óta különben is közhellyé vált, hogy a mŰvészeti alkotások nem változatlanok az idõben. A késõbbi (mŰvészeti és filozófiai) remeklések részévé válnak a valamikor létrejött mŰalkotásnak - ahogyan a korábbiak, amelyeket követtek, vagy éppenséggel elutasítottak. Ezek akkor is "részei" a mŰnek, ha a szöveg közvetlenül nem utal rájuk. A szerzõi és az olvasói tudat metszéspontjában létrejövõ konkrét-aktuális mŰalkotás mintegy beszippantja, magába építi õket.