Esti séta
vers
Meg kell tanulni újra sétálni,
tanulni kell a céltalan járást!
Figyelni a lábak szabályos váltakozását,
ritmusát a két elrugaszkodó kéznek,
élvezni a szív, a szív fel-feldobbanását!
Csak ez a rengeteg lenni-, s tennivaló
ne volna (ne volna?),
a napi számtalan jövés-menés,
a még több távol maradás,
hogy fejed folyton úgy forgatod,
mintha valami lényeges történésrõl
örökre lemaradnál.
Túl a szív kor-független örömein,
szomorúságain, az itt és a most állandóan
múló tudatán mi ez a nagy akarás,
ez a nagy ragaszkodás? Mihez?
Felnõttél, meztelenedsz.
Már nem valamiféle ártatlan
öröm vagy félelem csak,
de a gépies nekigyürkõzés is mozgat.
Cérnaszálon bábuként újra és újra, mi végre?
Vagy mint kertedben a tavasszal sarjadó fŰ,
pincéd falán az alig láthatóan
terjeszkedõ penész, úgy legyél?
Mert e puszta, tétje-nincs akarat
megnyilvánulása a legártatlanabb,
az egyetlen elfogadható erõszak,
mely már elõtted, utánad, veled is
volt, lesz, átmenetileg van?
A céltalan járás megnyugtat,
a céltalan járásban gyógyerõ rejlik.
A lábak szabályos váltogatása,
a két elrugaszkodó kéz,
a szív, a szív fel-feldobbanása
önmagában elég.
És hív a sehova sem sürgetõ idõ,
hogy úgy élj, oly egyszerŰen,
mintha nem is léteznél,
már-már alig lennél,
mint kertedben a zöldülõ fŰ,
pincéd falán az a bizonyos penész.