Madártej
novella
Egész nyáron megjátszott lelkesedéssel ültünk az íróasztalok mellett, mintha nem akarnánk meghazudtolni az irodavezetõ várakozásait, és már egészen hozzászoktunk, hogy reggeltõl estig székben végzõdjön a testünk, akár egy barbár mitológia mellékszereplõinek. Helyhez kötöttségünknél fogva az irodavezetõ könnyŰszerrel rajtunk tarthatta szemét, és elvárta, hogy fenntartsuk a látszatot, amit a vállalat hírneve megkövetelt. Kérlelhetetlen szigorának eredménye azonban mégsem tölthette el teljes megelégedettséggel, mivel a nyár, mely némiképp az õ ügyét szolgálta, lassan véget ért, és ezzel párhuzamosan, az õszi idõszakkal járó fokozatos változások egyre inkább eluralkodtak a külvilágban és az irodaház termeiben egyaránt.
Napról napra nehezebben tudtuk elvégezni a ránk bízott feladatokat. Az ügymenet szálai folyton összekeveredtek a fejünkben és a kezünk között. Állandóan valami ürügyet kerestünk, hogy odagyŰlhessünk a kályha mellé, amin a feketekávé melegedett, és kibámultunk az õsztõl piszkos ablakon. Odakint addigra a nemrég még oly ragyogó égbolt fejtetõre fordított tóvá alakult át, melynek zavaros vizei egészen aláereszkedtek és a háztetõk gondoláit mosták. Már-már attól lehetett tartani, hogy az odafent élõ halak eltévedt, csonthideg nyájai fennakadnak a vízbe lógó kémények között. Attól fogva a november csendes, vattába burkolt gyarmatán laktunk és még az irodavezetõ is kénytelen volt megadni magát a szokatlan atmoszféra hatásai által okozott, elkerülhetetlen változásoknak. Hamarosan eljött az idõ, amikor már a rend látszatát sem volt képes fenntartani, és tehetetlenül tŰrte, ha egyikünk vagy másikunk elszunynyadt az íróasztal mellett, a hivatali munka rekvizitumai közt. Mindig többen akadtak, akik ahhoz is túlságosan álmosak voltak, hogy megtegyék a hazafelé vezetõ utat, és a hivatali órák letelte után ott aludtak az asztalok tetején másnap reggelig, nagykabátjaik takarója alatt.
A nappalok az éjszakákhoz sok szempontból hasonlóan teltek, és egyre többen csatlakoztunk alvó bajtársainkhoz. A külvilágból érkezõ látogatók számára olyanokká váltunk, mint a fecskék, melyek a téli hónapok alatt, vállukra hajtott fejjel, derékig iszapban pihennek a mosatlan folyók süket medrében.
Bebábozódtunk nagykabátjainkba, és az alvók végtelen közönyével megáldva hagytuk, hogy az éjszakák újra meg újra betemessenek és láthatatlan nappalok vonuljanak keresztül lezárt szemhéjaink elõtt. Meglehetõsen hosszú ideig szótlanul feküdtünk, majd mozdulatlanságunk álcája alatt útnak indultunk azokba a hallgatag országokba, melyeket mindaddig megtagadott tõlünk a nyár. Heteken át lyukas zsebbel és tervek nélkül vándoroltunk egy szegényes, feketére kopott fákkal berendezett, lakatlan vidéken. Még azt sem lehetett teljes bizonyossággal eldönteni, hogy a föld felszínén járunk-e egyáltalán vagy a föld alatt, hiszen a lombtalan fák gyökere és koronája szinte megkülönböztethetetlen egymástól, és nem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a vékony földkéregre alulról tapadva fejjel lefelé gázolunk és harapjuk a könnyŰ földet, amit levegõnek nézünk anélkül, hogy mindez különösebb nehézséget okozna.
Az idõjárás viszontagságai mellett, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy szinte lehetetlen volt megfelelõ élelemre szert tenni. A szelíd és hasznos állatok, mint például a tehén, még nem voltak felfedezve, és az arrafelé elõforduló élõlények legtöbbje vagy tüskés volt, vagy keserŰ, vagy mérgezõ, vagy nem eléggé tápláló, vagy nagyon ravasz, vagy megemészthetetlen. Már kis híján éhenvesztünk, amikor egy éjszaka váratlanul leesett az elsõ hó, és kiderült, hogy a városokban hulló hóval ellentétben az erdei hó kényes, hermelin-színŰ fagylalt. Takarója alatt a fák egytõl egyig cukrászok álmodta fényes díszekké váltak, és az egész erdõ nagy cukormennyországgá, amelyben azonban sokan halálukat lelték a hideg miatt, és reggelre ott feküdtek keményre fagyott, csikorgó habján.