Új idő
novella
Nézem az órát, a fekete mutatókat. Hegyes szög, tompa szög, köztük az idô, mi eltelik.
Hát megtörtént a csoda. Sakálcombot rágcsáltam az este, a kivilágított díszkapu tövében.
Annyi minden ide tartozik.
Hogy akkor most már Európa kebelében, nem mintha eddig nem, ott dobogunk, mint egy új szívkinövés, dobogok a lábammal. Bámulok egy arcot, öregember kifeszült bôrû, sima arca. Amikor megfordul, a nyakán mély, barázdaszerû ráncok, vörösek, ahová lôni szoktak, a tarkóján.
Nézem, és arra gondolok, mi mindennek volt háttal az évtizedek alatt ez a tarkó. Míg az arc szemben.
És az arcban a szem.
Felszaladok a ház második emeletére. Aki itt lakott, az üldözött festô, mondta: Nem tudok annyit zabálni, amennyit okádnom kell. Elkergették, aztán elfogták, aztán megmérgezte magát, satöbbi.
A szivárványszínû disznó megnyalja a forró vasalót. Nem ez a festmény címe, én adtam neki, ezt látom a képen. Kicsit késôbb mondom is egy mufurc alaknak, hogy megnyalod még a forró vasalót, haver. Röhög rajta.
Nem sokkal késôbb találkozunk azzal a férfival, aki bicikliláncot szokott ropogtatni. Lengyel sört iszunk, mindenki állítja, hogy örül, hiszen mióta vártunk erre a szent napra. Megy a Beethoven, szügyig örömben, üvegcsörömpölés, akinek elveszett a fekete pulóvere, az is felhagy a kereséssel, mostantól minden más lesz.
A végére mégiscsak marad az álom, csak az ne fogyjon el hirtelen: egy román herceg üget szembe, pezsgôt kínál, szája mindkét sarkában fogpiszkáló. Koccintunk, iszunk, s mintegy ellenôrzésképpen megkérdezi, ki készítette a rajzokat a Svejkhez. Lada, felelem, koccintunk, iszunk, sôt, volt olyan autóm is öt éven át. Hatalmasat nevet, a poharat elhajítja. Tovavágtat fekete paripán, fekete pulóverben.
Félálomban még ez jön: Kit megérint a halál ujja, sikoltson, hogy halleluja.